Kakashi

Naruto sokkal gondosabb volt, mint én, ugyanis visszaúton vett egy zacskó chipset Tenzounak. Persze én is vettem volna, ha egyáltalán eszembe jut. De biztos idővel eszembe jutott volna. Valamikor.

Tenzou viszont nem díjazta, hogy csak úgy hátrahagytam, ugyanis… nos, ha pillantással ölni lehetne. Na, jó, nem ölné meg azt a személyt, aki egykor a felettese volt, de, mondjuk, pár hétig kómában feküdnék, az biztos.  Azért bocsánatkérően rámosolyogtam szegényre, ami persze nem látszott maszkom alatt.

**

- És most sensei, mit fogunk csinálni?- kérdezte Naruto a szokásos izgatottságával.

- A következő feladatod, hogy szétválaszd a vízesést. Yamato, tedd a dolgod – utasítottam, mire Naruto elkezdett nevetni. Szóval viccesnek találta; pedig én nem is vagyok az a humoros fajta emberke.

- Sensei, ez nem lett túl pici? – suttogta nekem. Valószínűleg igyekezett elkerülni, hogy Tenzou meghallja. Ezen muszáj volt nevetnem… szegény Naruto. Szó mi szó, tényleg elég rémisztően tud tekinteni, de a légynek sem ártana… persze szeretett legyekről van most szó.

- Ez így pár klónnak elég lesz. Próbáld meg először így, rendben? – javasoltam, mikor abbahagytam a nevetést.

Naruto beleegyezőn bólintott, majd lehúzta a homlokvédőjét, a dzsekijét, a pólóját… azt hiszem el kellett volna fordulnom, de mondani mindig könnyebb, mint kivitelezni, így elkerekedett szemekkel bámultam a kidolgozott felsőtestet… TESTEKET! Tenzou volt, aki visszarángatott a valóságba.

- Ez el fog tartani egy darabig, nem?

- Igen, türelmesnek kell lennünk – válaszoltam, s beletemetkeztem a könyvembe. Ez nagyon zavaró volt. Mi a csudáért bámultam úgy Narutot, mintha egy dögös pipi lenne? Ő egy férfi! Fiú! Mindegy…  nem szabadna úgy néznem őt! Sehogy nem lenne szabad őt néznem! Áh, hülye könyv! Annak a hibája!

- Kakashi-sensei!  Nem kellene mégis több klón? – hallottam meg Naruto kiabálását.

- Csak akkor tudod kettévágni a vízesést, ha képes vagy nagy mennyiségű szél természetű Chakrát létrehozni. Minél több klónt formálsz, annál kevesebb Chakrájuk lesz. És mint látod, a vízesés, csak 10 ember széles.  – Már akartam tovább olvasni, mikor ismét megszólalt.

- És? Kit érdekel? Akkor adj valami tanácsot, hogy jobban menjen… - Ne légy ilyen dögös vizesen! Ah, hülye-hülye könyv!

- Nem tartod elég ideig a Chakrát a testedben. Csináld rendesen! – De legalább hasznos, mikor el kell mögé bújni.

- De ha túl sok ideig tartom bent, akkor nem fogom tudni használni a harcban…

- Most még csak edzel. Még a zseni Sasukének is több napig tartott ráérezni a villám elemre, amikor a Chidorit tanítottam neki.  – Naruto szó nélkül fordult vissza a vízeséshez. A francba! Az S-betűs tabut használtam ellene. Olyan hülye tudok lenni néha!

Felálltam, és odasétáltam Tenzouhoz, s a fülébe súgtam:

- Megtennéd, hogy kiszélesíted a vízesést?

- Ha maga mondja. – Szóval még mindig duzzogott a vacsoradolog miatt. De hát muszáj volt beszélnem Narutoval.

Szegény Tenzou teljesítette is a kérésemet, azonban ez nagyon sok energiát kivett belőle. Túlságosan is sok volt ez neki.

- Ehhez mit szólsz Naruto? Van még valami kifogásod? – kiáltottam fel Narutonak.

- Nincs – vigyorgott le rám, majd közel hetven klón létrehozásával ismételten nekiállt a gyakorlásnak. Így már nyugodtabb szívvel feküdtem vissza a Tenzou által létrehozott padra.

Pár órával később azonban úgy döntöttünk, hogy ideje lefeküdni, tekintve, milyen fárasztó nap is volt a mai. Legalább is a többiek számára. Én csak egyféle dísz voltam ma.

*

Arra ébredtem, hogy valami hiányzik mellőlem. Pontosabban valaki, ugyanis, mikor felültem, csak Tenzout láttam magam mellett. Narutonak nyoma sem volt. Kissé aggódva indultam megkeresni, bár valahol belül éreztem, hogy nem lehet semmi baja, biztos csak elment… rament enni!

Egy öt perces keresés után találtam végül rá, miközben a fák között edzett (szóval nem enni ment). Közelebb mentem hozzá, s szokásomhoz híven rátettem a kezem a vállára, mire ő kis híján belém vágta a kunait, amin előtte gyakorolt. – Legalább ninjaként reagált.

- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem inkább dicséret helyett, ugyanis nem értettem, miért ment el egy szó nélkül, miért kellett idegeskednem miatta, és miért nem képes nyugton maradni mellettem, ahol nem eshet semmi baja.

- Megleptél, sajnálom…

- Aludnod kellene, hiszen egész nap edzettél, és holnap, vagyis már ma is ezt fogod csinálni. – Remélhetőleg nem tükröződött benne az aggodalmam iránta.

- Nem tudtam aludni – magyarázkodott, bár én már egy másik világban jártam gyakorlatilag. Egy világban, ahol most Naruto nyugodtan aludni, és Sasuke és Sakura is itt lenne mellette. Sőt, akkor Naruto otthon aludna a saját ágyában, mert nem is lenne szüksége erre az edzésre. Egy olyan világban, ahol mindhárman a tanítványaim maradtak egészen a mai napig. Egy olyan világban, ahol nem buktam el, mint tanár és mint ember.

- Valami baj van, sensei? –Vajon elmondjam neki? Vajon megértené? Vajon a szemembe vágná, hogy már túl késő?

- Csak azon gondolkoztam, hogy ahhoz képest, hogy ti vagytok az első csapatom, elég rossz munkát végeztem, hiszen mind a hármatoknak új mestere lett. Orochimaru, Tsunade, és Jiraiya.

- Szerintem, nagyon jó munkát végeztél. – Akármennyire kedves is volt Narutotól a hazugság, mégis fájt belül. Nem akartam, hogy hazudjon, mert, habár az igazság fáj, a hazugság még jobban.

- Sasuke is a tanítványom volt, és mégis átállt a rossz oldalra, szerinted ez a jó munka? – kiabáltam rá. Nem állt szándékomban, esküszöm, főleg, mert Naruto nem ezt érdemli. Nekem pedig semmi jogom kiabálni vele… inkább neki kellene velem.

- Az nem a te hibád volt. Én is magamat hibáztattam, hogy elbuktam, pedig a legjobb barátja voltam, és mégis majdnem megölt. Tudom, mit érzel. De ő döntött így. A magányt és a gyűlöletet választotta helyettünk, és nem hagyott nekünk beleszólási jogot. A mi feladatunk az, hogy visszatérítsük őt a jó útra.

- Szerinted ez ilyen egyszerű? – kérdeztem halkan, szinte suttogva. Ő elmegy, mi pedig visszahozzuk, és elfelejtjük, ami történt? Nem hinném, hogy meg tudnánk egymásnak bocsátani. Én legalább is sosem fogom elfelejteni, mennyi fájdalmat okozott Narutonak, és, hogy még mennyit fog, mielőtt ESETLEG nagy kegyesen hazatér.

- Nem… Nem ilyen egyszerű. Azt hiszem, még mindannyian fogjuk érezni ezt a fajta csalódottságot, még sem fogjuk feladni a reményt, hogy visszahozzuk őt... Azt mondod, hogy nem voltál jó sensei? De hiszen, nekem te tanítottad meg a legfontosabb dolgot az életemben. Te mondtad, hogy a szabályszegőket a shinobik világában szemétnek nevezik, de akik nem törődnek a társaikkal, azok rosszabbak a szemétnél. Mindegy, milyen erősek vagyunk, ha ezt a szabályt, a legfontosabb szabályt megszegjük. – Mikor történt az, hogy ő lett kettőnk közül a „felnőtt”, én pedig a szomorú kisfiú, akinek vigaszra van szüksége? Miért hagyom ennyire el magam, mikor vele vagyok? Miért nem hordom továbbra is az „álarcomat”?

- De te mégis mindig erősebbé akarsz válni, hiszen ez az edzés is emiatt van.

- Az edzés is a miatt van, hogy ne szegjem meg a legfontosabb szabályt. És éppen a te tanításod miatt vált belőlem ilyen ninja. És mint már korábban mondtam, éppen ezért maradsz mindig a mesterem.

- Köszönöm, Naruto. De most menj aludni, nehéz napod lesz – javasoltam, mielőtt jobban belefolyunk a témába, vagy jobban megnyílok előtte. Visszasétáltunk a táborhelyre, s mindketten lefeküdtünk. Ezúttal azonban én voltam, akinek nem jött álom a szemére.

*

Másnap folytatódott az edzés, én pedig tovább olvastam kedvenc kis könyvsorozatom legfrissebb kötetét.

Még a délelőtt folyamán észrevettem Sait és Sakurát ácsorogni az erdő szélén. Kissé keserédesen vettem tudomásul, milyen jól összekovácsolódtak, míg én nem voltam. Most már tényleg nem volt rám szükség, így eszerint is kellett hozzájuk viszonyulnom.

Pár órával később úgy döntöttem, ismét ideje összegezni a tanultakat. Pár perces nyugtató légzéssel felkészültem a félmeztelen Naruto látványára, majd felálltam, és a vízesés széléhez sétáltam.

- Naruto! Koncentrálj mindarra, amit eddig tanultál, majd oszlasd el a klónjaidat! Ideje összefoglalni a felhalmozott tudást!

- Igenis! – válaszolta, majd megszüntette a jutsut.

- Na, milyen? Érzel valami különbséget? – kérdeztem, miközben aggódva figyeltem őt. Nem akartam, hogy ismét összeessen a fáradtságtól. Mostanában túl sokat aggódom miatta… ez is olyasmi, amit korábban kellett volna elkezdeni, de, ahogy a mondás tartja… sosem késő. Milyen érdekes! Nála nem tudom rávenni magam, hogy csak hagyjam őt békén.

- Még mindig nem elég – mondta sokkal inkább magának, mint nekem. – Addig edzek, amíg… - A mondatot nem tudta befejezni, ugyanis fájdalmasan felnyögött, és térdre rogyott. Egy pillanat alatt ott teremtem mellette.

- Hányszor mondjam még, hogy ne erőltesd túl magad – mondtam, miután lenyugtattam magam, s nem azt mondtam, hogy most azonnal abbahagyod, és pihenni fogsz, és nem érdekel. Helyette inkább odanyújtottam neki a fekete valamikkel teli kosarat, amit Sakura hozott neki.

- Ez meg mi?

- Egy kis ajándék Sakurától. Van benne egy üzenet és a harci pirulák – közöltem, majd ott hagytam. Gondoltam, magában szeretné elolvasni Sakura levelét.

A nap hátralévő részében már nem nagyon szóltam Narutohoz, inkább tovább olvastam a könyvemet.

*

- Naruto, miért nem tartasz egy kis szünetet? – ez volt gyakorlatilag az első mondat, amit három nap alatt hozzászóltam. Természetesen az alapvető dolgokat mondtam neki, mint például jó éjszakát, jó reggelt, jó étvágyat, egészségedre; azonban ennél tovább nem terjedt ki a kommunikációnk. Ő edzett, én olvastam. Valamiért úgy éreztem, én nem tudnék neki mit mondani. Sakura levelei, és a harci pirulák betöltötték a szerepet, ami eredetileg engem illetett volna, így csak mindig átadtam Narutonak az ajándékokat, s ott hagytam őt.

- Nem adhatom fel! – kiabálta le nekem, majd visszafordult a vízeséshez. Két perccel később pedig meghallottam, amire már olyan rég vártunk mindannyian. – Megcsináltam!

- Ez tényleg hatékony edzésterv – szólalt meg Tenzou, én azonban tudtam, hogy ennek nincs sok köze ahhoz.

- Nem, nem csak az edzésterv, Sasuke is hajtja őt előre. – Akárcsak Sakura, és a neki tett ígéret, gondoltam, de már nem tettem hozzá. – Szép munka! – fordultam Narutohoz, aki most megszüntette a jutsut, s egy pillanattal később már ismét a földön feküdt. – Jól vagy? – kérdeztem, amint ott teremtem mellette. Ezúttal nem sikerült elkendőznöm az aggodalmat a hangomban.

- É-he-s v-a-gyo-k – motyogta, mire megnyugodtam.

- Rendben van. Elviszlek ramenezni! – mondtam neki, majd a karjaim közé vettem, és lehoztam a fa árnyékába, hogy ott pihenjen, mielőtt elindulnánk.

*

- Kakashi-sensei! – szólalt meg Naruto, miután befejezte a tizenkettedik tányér rament is.

- Igen?

- Miért nem szóltál hozzám mostanában? Megbántottalak valamivel? – A kérdésével határozottan megdöbbentett, Naruto ugyanis hajlamos volt nem észrevenni ilyen dolgokat.

- Csak a Hold kedvezőtlen állása volt rám ilyen hatással – próbáltam érvelni, Naruto azonban átlátott a szitán.

- Kakashi, azt hittem, ezen már túl vagyunk. – Nem tudom, hogy a komolysága lepett meg jobban, vagy, hogy pusztán Kakashinak hívott.

- Sajnálom, Naruto.

- Sakura ajándékának van valami köze hozzá? – Olyan volt, mintha Naruto úgy olvasott volna belőlem, mint egy nyitott könyvből.

- Gondoltam, hogy az ő buzdításának több haszna van, mint az enyémnek – vallottam be kelletlenül, még véletlenül sem a szőke hajú fiúra nézve.

- Kakashi, nekem a te biztatásodra van leginkább szükségem. Igazán megérthetnéd végre – mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy megszabadulok a napok során felhalmozódott feszültségtől, akárcsak attól az érzéstől, hogy szükségtelen vagyok.

Vigyorogva túrtam bele aranyszőke hajába.