Arra ébredtem, hogy meg akarok halni. Jó, ez erős túlzás, de nagyon fájt a fejem, mintha valaki fejbe vert volna múlt éjszaka. Remélem, nem Paul volt az. Ő amúgy is olyan agresszív tud lenni néha… legutóbb is azt játszottuk például, hogy ki találja el érzékenyebb ponton a másikat egy teniszlabdával 150 méterről. Én nyertem, de másnap így is tele voltam kék-zöld foltokkal.

Miután felocsúdtam az első fájdalomhullámból, szörnyű hiányérzetem támadt. Mintha valami szörnyen fontos nem lenne nálam – velem. Oldalra fordultam, hogy odabújjak Rafához, de csak a hideg lepedőt sikerült kitapogatnom. Rafa nem feküdt ott, sőt, régóta nem feküdt ott. Pedig arra halványan emlékeztem, hogy kisétálok a nappaliba, ahol Rafa és Paul beszélgetnek.

Biztosan kávét főz. Vagy teát. Vagy nem tudom. Biztosan itt van valahol, s perceken belül besétál a szobába, én pedig megölelhetem őt, s bocsánatot kérhetek tőle.

De miért akarok én bocsánatot kérni? Rettegtem, hogy elveszítem… nem, nem rettegtem. Ebben a pillanatban is valami belül azt súgja, hogy közel állok ahhoz, hogy nélküle kelljen leélnem a hátralévő életem.

Hosszú, néma csendben eltöltött percek teltek el, míg rájöttem, hogy Rafa valószínűleg nem fog belépni a szobába, bebújni mellém az ágyba, s egy jó reggelt csókkal bearanyozni az egész napomat.

Ennek adott bizonyságot az a teljesen jellegtelen cetli is, amelyet a nappaliban találtam, mikor a leghalványabb remény jegyében felkeltem, s kisétáltam a hálószobából.

„Elmentem edzeni.”

Mintha egy ismerős ismeretlen lennék, akinek csak azért írtak, hogy ne sértődjön meg. Két szó, mégis hidegséget hordoznak magukban. Számomra pedig azt, hogy valamit nagyon elrontottam, és még csak nem is emlékszem rá.

A cetlit apró darabokra téptem, s a földre szórtam, mielőtt visszasétáltam volna a szobámba, s lefeküdtem volna aludni… s megszüntetni azt a sajgó érzést a szívemben.

*

Álmomban Rafa csalódott arca kísértett, s arra ébredtem, hogy azt ismételgetem:sajnálom. Ránéztem az órámra, s örömmel vettem tudomásul, hogy indulnom kell a saját meccsemre. Legalább addig nem fogok az álmomon, s szerelmem eltűnésén rágódni.

Lezuhanyoztam, ebédeltem, felöltöztem, majd elindultam a pályára.

*

Az edzőm természetesen azzal fogadott, hogy kis híján elkéstem, s folytatta is volna, ha nem vetek rá egy olyan pillantást, amely végre elhallgattatta őt.

- Valami gond van, Roger? – kérdezte aggódó pillantást vetve rám, bár abban a pillanatban szent meggyőződésem volt, hogy az egyetlen, ami miatt aggódik, hogy esetleg veszítek a meccsemen. De nem ismer… nem hagyhatom, hogy ilyen hatással legyen rám bármi – vagy bárki. Teniszező vagyok, s, ha a pályán vagyok, az életem a teniszről szólhat. Nem azért lettem egyszer világelső, mert hagytam, hogy a való élet fájdalmai hatással legyenek a teljesítményemre.

- Semmi, csak szeretnék kicsit egyedül lenni. – Rámosolyogtam edzőmre, aki, habár ellenkezni akart, mégsem tette, hanem egy bólintást követően kisétált az öltözőből. Megkaptam, amire vágytam…

A nyugalmat, a csendet, a magányt. Alig vártam, hogy véget érjen a nap.

*

- Szia – hallottam meg Rafa hangját, amely visszahozott a valóságba. Fel sem tűnt, hogy ki tudja mióta egyetlen pontot bámultam magam előtt, míg az agyam teljesen kikapcsolt. Szerencsére. – Ügyes legyél – végigsimított az arcomon, s csak akkor tűnt fel, hogy előttem térdel.

- Szia. Azt hittem, nem is látlak estig… - A mondat utolsó részét nem szándékozott hangosan kimondanom, de már nem szívhattam vissza.

- Elvesztettem az időérzékemet, de látod, itt vagyok. – Vajon Rafa tisztában van azzal az apró ténnyel, hogyha hazudik nekem, sosem néz közvetlenül a szemembe? Szerelmem viszont megszabadított ezektől az aggasztó gondolatoktól azzal, hogy a tarkómnál fogva lehúzott magához egy szerencse hozó csókra. – Sok szerencsét – mondta, én pedig elmosolyodtam.

- Köszönöm. – Köszönöm, hogy bejöttél hozzám.

- Szívesen, nem mintha lenne mit köszönnöd – nevetett Rafa. Pedig, ha tudná, mennyi mindenért tartozom köszönettel.

- Szeretlek – suttogtam teljes szívemből. El akartam mondani neki, szükségem volt rá, hogy biztosítsam őt arról, hogy mindennél jobban szeretem őt.

- Én is téged. – A mosoly, amely eddig arcomon volt, most egy csapásra leolvadt. Tudtam, hogy örülnöm kéne, hogy mondta, hogy szeret… utalt rá, hogy szeret, de igazából ez úgy esett nekem, mint a legőszintébb hazugság. Közel van az igazsághoz, mégsem eléggé. – Most megyek, mielőtt lebukom, hogy beszöktem hozzád. A szobában találkozunk. – Kaptam egy gyors csókot, majd magamra hagyott. Ismét.

*

Úgy álltam a meccshez, hogy nem érdekel, mi történik, egy pillanatra sem fogok életem szerelmére, Rafael Nadalra gondolni. Ez alkalommal ez működött is, így hamarosan már győztesként térhettem vissza az öltözőbe. Győztes a játékban… vesztésre állva a való életben.

*

Miután letudtam a kötelező interjúkat, szinte azonnal elindultam haza… pontosabban Rafához. Nem tudom, mi ütött belém, de annyira vágytam szerelmem mellett lenni, hogy az fizikai fájdalmat okozott. A percek csigalassúsággal teltek, míg el nem jutottam a hotelszobájához, s be nem léptem az ajtón.

Mikor megéreztem az illatát, tudtam, hazaértem.

Hallottam a víz csobogását, s úgy döntöttem, meglepem Rafát… tudtam, hogy élvezi, mikor együtt zuhanyozunk, s mindenképp szerettem volna valamiképp megszüntetni a távolságot, amely a mai napra alakult ki köztünk. Nekem köszönhetően.

Szerencsémre Rafa nem hallotta meg, ahogy besétáltam a fürdőszobába, s levetkőztem. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor hátulról átöleltem, s készültem megfordítani őt, hogy megcsókolhassam az imádott ajkait. Ez a csók azonban már azelőtt örökre elveszett, mielőtt egyáltalán létrejöhetett volna, ugyanis Rafa kiszabadította magát az ölelésemből, s egy szó nélkül kisétált a zuhany alól.

Miért menekült el előlem? Mi történt?

Legszívesebben kivágtattam volna utána, kérdőre vontam volna, talán még sikeresen meg is bántottam volna… s ez tartott vissza attól, hogy ezt megtegyem. Ehelyett vettem pár mély levegőt, miközben hagytam, hogy a kétségbeesés lassan elszivárogjon belőlem, s helyét valami megmagyarázhatatlan nyugalom vegye át.

Így mentem ki Rafához, aki a kanapén ülve nézett valami filmet, de szemmel láthatóan nem nagyon érdekelte. Leültem mellé, s átkarolva a vállát magamhoz húztam. Ő válaszként a kezemet simogatta, amelyet lassan nem is éreztem már, mert ott a kanapén, szerelmemet ölelve elaludtam.

*

- Ébredj Életem – hallottam meg Rafa hangját, majd ismét éreztem érintését az arcomon, majd ajkait ajkaimon. Azt hiszem ez az utóbbi térített teljesen magamhoz, mert egy pillanattal később már elég nagy hévvel csókoltam őt. Úgy éreztem, minden rendben van…

… de, az élet sosem kegyes.

- Nem alszunk? – kérdezte, majd kikapcsolta a TV-t, s felhúzott engem is a kanapéról. Vajon direkt kerüli velem a kontaktust? Vagy legalább is azt a féle kontaktust, amit én kezdeményezek? - Amúgy, jól játszottál.

- Azt hittem nem nézted – válaszoltam gondolkodás nélkül. Végül is, tényleg abban a hitben léptem ki a pályára, hogy Rafa nem fogja nézni a játékomat. Most nem azért, de mindenki ezt gondolta volna…

- De, természetesen néztem. Melzer a második szettre jól feljavult… De te ügyesen megoldottad.

- Úgy látod? – kérdeztem szkeptikusan, pedig tudtam, hogy igaza van. Mármint a Melzer a második szettre feljavult részben.

- Tudom. Na aludjunk – adott egy gyors csókot. – Jó éjt Rogelio.

- Jó éjt. – Még egyszer képtelen voltam rávenni magam, hogy azt mondjam, szeretlek. Fájt volna, bármilyen reakciót is váltott volna ki belőle.

*

Szinte vártam, hogy egyedül ébredek fel ismételten, de ezúttal más volt… Rafa türelmesen kivárta, hogy a szemembe mondhassa, hogy nem áll szándékában velem tölteni egy percet sem a nap folyamán. Milyen „kedves” tőle.

- Ma meccsem lesz. Edzenem kell. Lehet, hogy nem jövök haza előtte.  – Oh, szívem, az nem lehet… az teljes mértékben biztos dolog. Miért gondolja, hogy nem tűnt fel nekem a távolságtartása? Hogy a csók, amelyet azelőtt adott, hogy gyakorlatilag elmenekült volna, keserűnek érződött ajkaimon?

Utáltam a helyzetet. A hallgatását, a hazugságait, azt, hogy látszott a kényszerűség minden mozdulatában. Valami megváltozott köztünk, s képtelen voltam visszafordítani ezt a változást.

*

Tudom, naiv dolog volt tőlem, mégis vártam, hogy hazajöjjön hozzám a meccse előtt, mégis ezt tettem. Akárhányszor lépteket hallottam a folyosón, azt hittem ő az… aztán lassan elfogadtam a tényt, hogy nem fog jönni. Miért tenné? Hiszen mondta is, hogy nem áll szándékában.

Hülye voltam, amiért egyáltalán felmerült bennem ez az ötlet.

Végül eljött az idő Rafa meccséhez, amelyet, be kell vallanom, fájó szívvel néztem végig. Természetesen szurkoltam, hogy ő nyerjen, hiszen azáltal is egy lépéssel közelebb kerül a karrier slam eléréséhez. Három szettes küzdelem volt, sima győzelemmel, ami engem örömmel töltött el, még, ha ez csak addig tartott, míg nem mutattak Rafáról egy közeli képet.

Akkor már csak azt kívántam: bárcsak ismét így mosolyogna rám.

*

- Nem jöttél vissza edzés után – szólaltam meg, mikor szerelmem belépett az ajtón. Semmi szia, gratulálok, ügyes vagy, büszke vagyok rám… ügyes tudok lenni én is néha. De, hát, ha annyira rosszul esett, amiért nem jött haza. Szentimentális, szenilis hülye.

- Mondtam, hogy lehet, hogy nem jövök vissza.

- Rafa, mi a baj? Miért viselkedsz így? – kérdeztem a kétségbeesés határán állva, mert ez a hidegség annyira nem megszokott volt köztünk.

- Én csak fáradt vagyok. Aludni szeretnék. – Rafa azonban a hazugság mellett döntött, s minden további nélkül el is ment volna, ha nem szorítom meg kissé a kezét, visszatartva őt. – Kérlek, aludjunk… - Mintha bármire is kényszeríteném őt, úgy hangzott, könyörgése, s én nem bírtam ezt már. Elengedtem, majd bebújtunk az ágyba, s igyekeztünk elaludni.

Vajon el kéne engednem őt?

Ezzel a megválaszolatlan kérdéssel a fejemben aludtam el.

*

Hajnalban arra ébredtem, hogy szörnyen fázom, s hiába keresgéltem a takarót, nem találtam sehol. Kinyitva szemem láttam, hogy Rafa az ágy másik végében fekszik becsavarva a takaróba. Akkor értettem meg, hogy nekem nem a takaró hiányzott, hanem szerelmem testének melege, amely mindig felmelegített.

Levegőre volt szükségem. Gondolkodnom kellett, s emiatt gyakorlatilag kimenekültem Rafa szobájából. Még, hogy édes a szerelem.

*

Manhattan szigete hajnalban teljesen más arcát mutatja, mint, mikor már teljesen fent van a Nap, s a város felébred. Ilyenkor van az a ritka pillanat, mikor nyugalom van, csend, s, mikor lehet gondolkodni.

Gondolkodni rólunk.

Érdemes-e? Ha igen, miért? Ha nem… arra tudok okokat mondani. Bárcsak tudnám, miért nem szól semmit. Miért kerüli a tekintetem, miért igyekszik kartávolságon kívül kerülni tőlem?

Mint egy rossz álom: én nyúlok utána, de bármennyire igyekszik, sosem érem el őt. S ez, ha sokáig folytatódik, mindkettőnk számára soha be nem gyógyuló sebeket hagyhat. És nem akarom, hogy neki el kellje viselni, ha összetörik a szíve. Nem ezt érdemli; soha nem kívánnék neki ilyet.

Az önmagammal való vitázást végül is úgy zártam le, hogy adok még egy esélyt magunknak. Hogy jóvátegyem, bármit is rontottam el.

*

Gyakorlatilag berontottam Rafa szobájába, aki erre kissé összerezzent, de nem szólt semmit, ezért leültem mellé, s a lehető leghatározottabb hangomon szólaltam meg.

- Most, hogy kipihented magad, elmondod, hogy mi a bajod, és így adsz esélyt, hogy helyrehozzam, bármivel is bántottalak meg. 

- Ebédelek. – Nem. Több kifogást nem tudok elviselni.

- Könyörgöm, mondd el…

- Én… - Megrázta a fejét, majd pár másodperc múlva folytatta. – Én csak veled akartam lenni, azért szerettem volna veled edzeni, de te elérted, hogy gyűlöljem magam, amiért akkor vagyok boldog, ha velem vagy.

- Azt hittem, hogy ezt elfelejtjük. – Megfogtam a kezét, bár nem tudom, hogy ezzel őt, vagy magamat támogattam.

- És azt is felejtsük el, hogy azt hitted, hogy képes lennélek megcsalni? Hogy majdnem megcsókoltad Pault? Hogy azt hitted, hazudom neked? Hogy nem akartad hallani, hogy szeretlek, és én naiv módon azt hittem, hogy csak azért, mert hiányoztak az ajkaim? Érted Roger, én erre gondoltam, mikor nem hagytad, hogy kimondjam, de valójában csak nem akartad hallani, mert azt hitted, hazudom neked, ugye?  - Kérdések, melyeknek felét sem értettem abban a pillanatban

- Mi van Paullal? – kérdeztem.

- Hát, hogy ő provokált, te meg majdnem megcsókoltad… - A szívem őrült gyorsan kezdett el verni, s a világ forogni kezdett körülöttem. Az nem lehet. Nem történhetett meg! Én soha nem tennék ilyet, főleg a legjobb barátommal. Szörnyen elkezdett fájni a fejem, ahogy próbáltam visszaemlékezni, de még így is képtelen voltam rá.

- Tegnapelőtt? – Tettem fel inkább egy kérdést, mielőtt valami meggondolatlanságot tettem volna. 

- Igen, tegnapelőtt, mikor ittatok. Miután beképzelted magadnak, hogy megcsallak Xisca-val.

- Én… nem emlékszem… Én sosem csókolnék meg mást… Én nem tennék olyat, mint.. – Mint…

- Mirka?  - Honnan tudja? Nem akartam, hogy tudja. Egy szánalmas senkinek tarthat azóta. – Tegyük fel, hogy azért tetted volna meg, mert azt hitted, hogy megcsallak, és bántani akartál… Mit gondolsz, ha ez így van, megtetted volna? Megcsókoltad volna őt? – Nem fogtam fel a kérdést, mert annyi csavar volt rá, hogy éreztem, itt nincsen helyes válasz.

- De nem akartalak bántani – jelentettem ki, mert ez legalább teljes mértékben igaz volt. Nem állt szándékomban fájdalmat okozni, hiszen tudom, milyen az.

- Nem számított volna, ha megcsaltál volna, attól én még ugyanúgy szerettelek volna. Most sem ez a baj. Az a baj, hogy nem akartad hallani, hogy szeretlek, miközben bármit megtennék érted, annyira szeretlek, és te ebben az egy érzésben kételkedtél… Annyira fáj Roger, annyira… - És ekkor Rafa könnyekben tört ki, összetörve az amúgy is megrepedt szívemet. Én tehettem róla, én hibám, amiért szomorú. Bárcsak… bárcsak képes lennék őt úgy szeretni, hogy közben nem teszem tönkre az életét.

- Vissza akarok kerülni a felhőnkre. A mi felhőnkre, ahol semmi más nincs, csak te és én, és  a szerelmünk. Ahol nem számít mi történik körülöttünk, csak mi létezünk. De most… most itt vagyunk a földön, és nem látok egy felhőt sem… Én.. Én vissza szeretném kapni a felhőnket.

- Megígérem neked, hogy nemsoká újra ott leszünk, rendben? – Megcsókoltam a nyakát, majd ajkait, megpecsételve az ígéretemet. Még, ha ez is az utolsó ígéret, amit betarthatok. Muszáj boldognak látnom őt. Mert a szívem szakad meg a könnyeitől… főleg, hogy nem érdemlem meg őket. Szemét, hülye, barom, állat.

Ezek után  gondolataimba merültem, s az első, amire emlékszem, hogy megcsókol:

 - Ügyes legyél.

*

Azt hiszem, eddig az tartott vissza az összeomlástól, hogy erősnek kellett lennem Rafa kedvéért; aztán meg nem mutatkozhattam gyengének a nyilvánosság előtt. Az öltözőben, ahol azonban egyedül voltam, könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon, s hiába próbáltam elállítani, nem tudtam. Nem rázkódtam, nem zokogtam, csak a szememből patakzottak könnyeim szinte láthatatlanul.

És így kellett Söderling ellen küzdenem.

*

A meccs… épphogy meglett három szettből, de végig Rafa szavai jártak a fejembe. Persze nem foghatom erre a gyenge szereplésemet, viszont az tény volt, hogy nem koncentráltam megfelelően. És ez a vesztemet fogja még okozni.

*

Úton hazafelé fantasztikus ötletem támadt. Hogyha Rafa a felhők közt akar lenni, akkor vissza fogom vinni a felhők közé, ahová tartozik.

Úgy tűnt a Sors is mellettem állt, ugyanis hazaérve Rafát a szobában alva találtam, így probléma nélkül nekiállhattam megvalósítani tervemet.

A tervem: eljuttatni Rafael Nadalt a kilences felhőre, ahol a boldogság lakozik, ahol az álmok valóra válnak, s a régi, kellemetlen emlékek kitörlődnek örökre.

Megvalósítás: Először is, le kellett hűtenem a lakást (a szoba kivételével, hiszen nem akartam, hogy szerelmem megfázzon). Ehhez remek segítséget nyújtott a légkondi, így tíz perccel később már meg akartam gyakorlatilag fagyni.

Második lépés: Ha megvan a kellő hideg, a fürdőszobában ideje megengedni a forró vizet, s a fizika csodáinak hála hamarosan már gőzbe burkolózott az egész lakosztály. Épp elzártam a forró vizet, mikor meghallottam, hogy valaki rohan. Pontosabban Rafa rohan, ezért kimentem, hogy egyenesen belém rohanjon a kis drága.

- Úristen, Roger. – Végigsimított arcomon, majd aggódva megkérdezte. – Jól vagy?

- Persze – válaszoltam vigyorogva. Szörnyen édes volt, hogy így megijedt, bár ezt sosem fogom neki hangosan kimondani, mert, amilyen macho tud lenni néha.

- Annyira megijedtem, hogy valami bajod esett. – Muszáj volt mosolyognom ezen. - Ne mosolyogj, annyira féltem, hogy elveszítelek… - Nem segített az eseten, hogy még jobban bújt hozzám. Legszívesebben nevettem volna. Azt hiszem a felszabadultságtól, ami Rafa ölelésének köszönhetően elárasztott.

- Hogy veszítenél el, amikor ITT vagyunk, kis butám? – Megpusziltam.

- Itt?

- Itt, a felhőnkben. Ahol semmi más nem számít, csak te és én, és ahogy mondtad, a szerelmünk. Annyira szeretlek, mindennél jobban, és soha , de soha többet nem szeretnélek sírni látni, mert olyan volt, mintha meghalt volna egy részem. Sajnálom, hogy megbántottalak és hogy… - Rafa nem hagyta, hogy befejezzem, egy sokkal jobb dologgal kötötte le ajkaimat.

- Szeretlek Rogelio – suttogta, mikor elváltunk. 

*

Miután lejöttünk a felhőnkről, furcsa ötletem támadt. Mivel délután hatkor interjút kell adnom, addig pedig nincs kedvem itthon pihenni, s Rafára határozottan ráfér egy kis újítás, ezért előhozakodtam egy eléggé férfiatlannak ható ötlettel.

- Elmehetnénk venni ruhát. Mármint neked. Tudod… pár új darabot. – Rafa tekintetéből szinte azonnal kiderült, hogy ő ezt nem tartja annyira jó ötletnek, mint példának okáért én. Nekem nagyszerűen hangzott, főleg, hogy… na, nem megyek bele, hogy mennyi előnye van az új ruháknak… meg, hogy Rafa átöltözik a szemem előtt. Jól van, kell néha egy kis izgalom, nemde?

- Nem gondolod, hogy hasznosabb dologgal is elüthetnénk az időt, mielőtt menned kell nyilatkoznod? – Ne nézz oda, Roger! NE NÉZZ ODA!

- Szeretlek, Rafael, de, ha nem hagyod abba a szenzuális vetkőzést, kénytelen leszek letépni a ruhádat, kikötözni az ágyhoz, s úgy magamévá tenni, hogy utána napokig nem fogsz tudni felkelni. Nem éri meg a kockázatot. Gyere, menjünk vásárolni! – válaszoltam, s elfordultam.

- És, ha vállalni akarom a kockázatot? – suttogta Rafa a fülembe, majd elkezdte csókolgatni a nyakamat. Ezt már az én hírhedt hűvösségem sem volt képes elviselni. Megfordultam, s szenvedélyes csókban részesítettem a mögöttem álló spanyol kölyköt.

Mikor elváltunk, ő önelégülten mosolygott, én pedig átöleltem, s hatalmasat csaptam arra a formás hátsó felére, mielőtt elengedtem volna. Most már én vigyorogtam, hallva a nyüsszögését.

- Majd meggyógyul… most pedig öltözz szépen. – Ő bezzeg továbbra is duzzogott, ezért a gyengédebb meggyőzési formához fordultam.

Ismételten átöleltem őt, s ezúttal én súgtam a fülébe: - Ha hazaérünk, kívánhatsz tőlem valamit… vagyis, ha hazaértem az interjúról. – Erre bezzeg úgy felvillanyozódott, mint egy karácsonyfa.

- Nagyba fog ez neked fájni, Federer – vigyorgott rám, s végre elkezdett felöltözni.

*

- Miért is kell nekem új ruhákat venni, mikor nekem megfelelnek azok is, amik most vannak? És neked miért is nem veszünk semmit?

- Mert te preferálod, ha nincs rajtam semmi – Ezzel sikerült elérnem, hogy arca vörös színt öltsön, s olyan édesen beharapja az alsó ajkát.

- Gonosz vagy – motyogta.

- Miért, nem így van? – kérdeztem nevetve a mini durcáján.

- De, de attól még… gonosz vagy – válaszul megcsókoltam, hátha kicsit kiengesztelhetem őt. Nos… sikerült.

*

- És milyen ruhára gondoltál, Mr. Gucci? – piszkálódott velem, mire bosszúból felkaptam a legröhejesebben kinéző férfi pólót, s a kezébe nyomtam.

- Csak viccelsz! – Igyekeztem megbántva nézni, amit be is vett, s megadóan sóhajtott. – Jól van, felpróbálom. Szerencsémre csak páran lézengtek a boltban, így senkinek nem tűnt fel, mikor megpusziltam Rafa arcát, s elfordultam, hogy fel ne nevessek hangosan.

- Én addig keresek még pár ruhát. – Amiket tényleg fel lehet venni utcára… gondoltam magamban.

Gyorsan kerestem egy inget, egy hozzá illő fekete farmert meg egy zöld-szürke keresztbe csíkos pulóvert (mindig is kíváncsi voltam, miként állna rajta).

Mikor odaértem, Rafa azzal egy időben lesett ki az öltözőfülkéből, hogy merre vagyok.

- Rogelio, nem hiszem, hogy ez… illene hozzám. – Abban biztos vagyok, Rafa.

- Azért mutasd meg.

Mit ne tegyünk, ha barátunk kijön egy szörnyen nevetséges rózsaszín pólóba, amire női mell van varrva, ráadásul az egész póló még a derekáig sem ér le:

1.       Ne nevessünk.

2.       Vagy legalább is ne olyan hangosan, hogy az üzletben tartózkodó pár ember felfigyeljen rátok.

És én mindkettőben kudarcot vallottam, ráadásul még a hasam is elkezdett fájni a nevetéstől.

- Ne… ne haragudj! Próbáld fel ezeket. Ezek jók lesznek! – nevettem továbbra is, ő pedig duzzogva visszavonulót fújt.

- Ez nem volt vicces – jegyezte meg, mikor már elválasztott minket az öltöző függönye.

- Ne haragudj – mondtam, miután bementem hozzá a próbafülkébe.

- Nem haragszom, de mindenki ránk nézett és…

- És féltékenyek lettek, amiért nekem van a világ legszexisebb és legimádnivalóbb barátja?

- Nagy gazember vagy te, Roger Federer. De többek között ezért is szeretlek – mondta, s megcsókolt. Igen, imádom a megbékült Rafás csókokat. Mondjuk a többit is, csak szívből jöjjenek.

- Én is szeretlek, Rafa. De most húzd fel ezeket, én pedig kint megvárlak.

- Miért? Nem szeretnél az lenni, aki utána kicsomagol belőlük? Szép finoman… s utána én is kicsomagolhatnálak ezekből a ruhákból…

- Csábítgatsz? – A pillantása mindent elárult. – Háát, ha ennyire szeretnéd… - játszottam meg az áldozati bárányt, bár a belső mini-Roger már látta magát, amint letépi Rafáról a még ki sem fizetett ruhákat.

*

Mikor megvettük az épen maradt ruhadarabokat – visszafogtam magam -, elindultunk visszafelé. Már csak fél órám maradt az interjúig, ezért igyekeznünk kellett.

- Szeretek veled vásárolni – szólalt meg Rafa vigyorogva. Hát igen… kellemes emlékek maradnak örökre. Ilyen csendben még sosem szeretkeztünk.

- Tetszenek a ruhák rajtad, és szerintem a házam hálószobájának szőnyegén is fantasztikusan fognak festeni. – Szerelmem ismételten elpirult, jelezve hogy érti az utalásomat. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, s megfogtam a kezét, mire ő döbbenten nézett rám. Nem gondolta volna, hogy tudok romantikus is lenni? Hát majd megmutatom neki.

Ekkor döntöttem el, hogy mesélek életem szerelméről.

*

Az interjú, nos, érdekesen alakult. Mármint kérdezgettek általános dolgokat, mint például:

- Van esélyed bekerülni a döntőbe?

- Ezt nem tudom megítélni, ez a szombati formámon múlik, ha nem múlik el a lassan visszatérő hátfájásom, esélyem sem lesz, valamint az ellenfélen.

- Kit tartasz rajtad kívül a fő esélyesnek?

- Rafat.

- Kit szeretnél a döntőbe, ha bekerülsz?

- Rafat.

- Milyen a kapcsolatod Rafaval?

- Jól kijövünk egymással, szeretek vele játszani, kikötözni, tollal csiklandozni, tejszínhabot lenyalni az izmos hasfaláról és hasonlók.

- Van valaki különleges az életedben?

- Igen. Egész végig róla beszéltem.

- Tudnál róla mondani valamit?

És ekkor történt meg, hogy a mikrofonok tönkrementek, és senki nem hallotta a válaszomat.

*

- Na, milyen volt? – kérdezte Rafa, mikor beléptem az ajtón, s megkaptam az örülök, hogy itt vagy / hiányoztál csókomat.

- Átlagos.

„Most pedig megnézhetik Roger Federer interjúját, amely egy hatalmas felderítő akció kezdetét is jelenti.”

- Mit csináltál?

- Üljünk le, és nézd meg magad. Amúgy ÉN semmit. – Rafa leült a kanapéra, én pedig szorosan mellé. Erre a kis huncut azonnal hozzám bújt, amit mindketten nagyon élveztünk.

- Mit mondtál? – nézett rá kíváncsian Rafa, mikor a riporternő kijelentette, hogy már egy profi szájolvasóval is próbálták megfejteni a szavaimat, de nem jutottak semmire.

- Az titok.

- De rólam mondtad. Jogom van tudni – követelőzött.

- Szóval ez a kívánságod? – kérdeztem, visszautalva az ígéretemre, amit azért tettem, hogy eljöjjön velem vásárolni.

- Gonosz vagy… igen, ez. – Úgy tűnik a kíváncsisága nagyobb volt a perverzitásánál.

- De ez titok. – Rámosolyogtam, s odahajoltam a füléhez, hogy belesúghassam. – Azt mondtam, hogy szeretem őt életem minden lélegzetével, mosolyával és könnycseppjével.

A következő dolog, amit éreztem Rafa karjai nyakam körül, s ajkai ajkaimon.

- Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek! – ismételgette, és úgy éreztem, az elmúlt napok minden borzalma végképp távozott az életünkből.

*

Már csak egyetlen meccs volt hátra, hogy mindketten eljussunk az elődöntőkig, ez pedig Rafa mai meccse Verdasco ellen.

Szerelmem elég kelletlenül indult el, bár ebben közben játszott az is, hogy kicsit csábítgattam őt, akárcsak ő tegnap. De végül kiegyeztem egy szuper szenvedélyes szerencsecsókban mielőtt útjára engedtem volna.

Izgatottan néztem a meccset, amely természetesen Rafa győzelmével zárult, bár Verdasco elvette Rafa egyik adogatását, de egy percig sem volt esélye. Hogy is lehetne az én energiabombám ellen.

*

- Ügyes voltál – fogadtam Rafát egy hatalmas csókkal, majd végignéztem rajta. Szegény szerelmem szörnyen fáradtnak látszott, ezért úgy döntöttem, gondozásba veszem őt. – Gyere, Cukorfalat! – Erre persze azonnal visszavágott, hogy ő nem is, de, hát ő nem tudja, mennyire édes. Ebbe természetesen nem mentem bele, helyette felemeltem a karjaim közé, s igyekeztem tudomást sem venni elégedetlenkedő hátamról, miközben becipeltem őt a szobába, majd a lehető legnagyobb gyengédséggel lefektettem rá.

- Lökött vagy – motyogta mosolyogva.

- Én is szeretlek – válaszoltam, miközben egyesével lehámoztam róla a ruhákat. – Na, gyere, bújtassunk ágyba téged.

- Te is gyere! – nyafogott, miközben betakargattam. – Szükségem van az én Szőrmókomra. Úgy imádom a szőrmókos felsőtested; többek közt persze. Olyan puha vagy tőle. – Szemeim elkerekedtek, miközben ezt hallottam. Annyira imádnivalón adta elő szerelmem ezt, hogy még megsértődni sem volt erőm. Levett a lábamról; ezért is vetkőztem le én is, és bújtam be mellé az ágyba.

- Szép álmokat, szerelmem! – suttogtam, s megpusziltam a homlokát.

*

Péntek volt a második szabadnapunk a közel másfél hete tartó US Openen, s ezt a napot nem edzéssel szerettem volna eltölteni, mint mindenki más, hanem az én legédesebb spanyolom társaságában. Főleg azok után, hogy ez a hét érzelmileg nagyon megterhelő volt mindkettőnk számára.

- Ébresztő – simítottan végig haján, mire ő automatikusan közelebb bújt hozzám, hátha ezzel elkerülheti a felébredés szörnyű történését. Meg tudtam érteni, s szívesen megvédtem volna, de már így is tíz óra volt, s, ha nem kel fel, később nem tud aludni. Persze, ha ezt így közölném, kikiáltana anyukának. És én akkor megcsapkodnám, ő meg duzzogna, én kibékíteném egy szenvedélyes csókkal, s ugyanúgy itt kötnénk ki az ágyban.

Bármilyen kellemesen is hangzott ez az elképzelés, mégsem ezt a tervet követtem.

- Ébredj fel, mert a hasadra süt a Nap. – Ujjaimat végighúztam izmos hasfalán, amibe teljesen beleborzongott. Igen, csiklandós a kis drága.

Eme kellemes tevékenységet addig folytattam, míg Rafa meg nem ragadta kezemet, s ajkaihoz húzta, hogy egy puszit nyomjon rá.

- Örülök, hogy felébredtél – mosolyogtam rá, s egy csókot nyomtam a homlokára.

- Jobb szeretném máshova azt a csókot – motyogta. A célzás határozottan egyértelmű volt, de azért húztam egy kicsit az idegeit, s először az orrára adtam egy puszit, aztán az arca két oldalára, s az állára. Az ajkait csak ezután vettem birtokba, bár igazából ő volt, aki támadást indított ellenem.

- Szeretnélek ma boldoggá tenni téged – szólaltam meg, mikor elváltunk egymástól.

- Hogy érted? – kérdezte kissé értetlenkedve.

- Azt mondják, hogy ahhoz, hogy az ember úgy érezze, hogy szeretik, s ebből kifolyólag boldog legyen, naponta tizenkét ölelést kell kapnia. – Az elsőt ott rögtön meg is valósítottam. – Már csak tizenegyet.

- Csak tizenegyet? Nálunk nem lehetne százhúsz vagy ilyesmi? Szeretem, ha megölelsz – suttogta leginkább a mellkasomnak. Válasz gyanánt megcsókoltam, majd felkeltem az ágyból. – Muszáj felkelned? – kérdezte.

- Akárcsak neked. – Nem bírtam ki nevetés nélkül azt a nyüsszögés sorozatot, amit erre kaptam reakcióként.

- Csinálok neked reggelit… mielőtt felöltöznék – tettem hozzá, s ez elég volt Segnior Rafanak, hogy kipattanjon az ágyból, s kirohant a konyhába.

*

Egy szál bokszerben palacsintát sütni igazán nem nagy kihívás… Egy szál bokszerben palacsintát sütni, miközben a szerelmed lyukat éget a hátadba tekintetével: úgy már kicsit nehezebb.

- Rafa. Én is szeretlek, de határozottan zavarba hozol – vallottam be, mikor rápillantottam, ő pedig épp végignyalt ajkain.

- Te vállaltad a kockázatot, mikor ilyet ajánlottál fel. Most pedig kérek egy mély hajlást. Hmmm. – Egyszer még megfojtom egy kis kanál vízben. Az a gond csak, hogy szörnyen hiányozna utána. Így hát megadtam neki, amire vágyott. Szép lassan előrehajoltam, mintha leejtettem volna valamit a földre, majd lassan fel. Aztán fogtam a nutellás üveget, egy kiskanalat, majd a kimerített csokit a lehető legnagyobb érzékiséggel lenyaltam a kanálról.

Csak egy kicsi kellett ahhoz, hogy elnevessem magam, mikor megláttam, hogy Rafa szemei gyakorlatilag kocsányon lógnak. Ezt határozottan bóknak vettem.

- Azt hiszem, reggeli után vennem kell egy hideg zuhanyt – jegyezte meg Rafa, bár nem hiszem, hogy ezt az én füleimnek szánta.

- Te vállaltad a kockázatot, mikor tényleges ilyet kértél tőlem – vigyorogtam rá, majd visszafordultam a palacsintákhoz, hogy a maradék nutellát azokon kenjem szét.

- Mi lenne, ha ami maradna az üvegben, azt rajtad oszlatnánk szét? – kérdezte Rafa átkarolva a derekamat, s közelebb húzva magához. Bevallom, nem is hallottam a lépéseit, így kissé megijedtem a hirtelen közelségétől. Bár egyáltalán nem bántam.

- Mi lenne, ha most ejtenéd meg azt a hideg zuhanyt? – kérdeztem, mire fejét a vállamra rakta.

- Nem szeretek egyedül zuhanyozni. – Rá sem kellett pillantanom, hogy tudjam, éppen ázott kiskutya szemekkel néz rám.

- Reggeli után együtt zuhanyozunk. Csak csillapodj le kicsit, mert nem szeretem a hideg vizet. – Hecceltem egy kicsit, amit ő azonnal viszonzott.

- Akkor ne légy ennyire szexi.

*

Miután túl voltunk a palacsintákon, elmentünk együtt zuhanyozni, ahogy Rafa kérte. Nem, mintha én nem imádtam volna a közös fürdéseket, sőt. Élveztem, mikor Rafa finoman oszlatta el testemen a tusfürdőt, de a legjobb mégis az volt, mikor én csinálhattam ezt vele, s ő néha-néha hangosan felnyögött. Akárcsak most.

- Tudod, imádom a nyögéseidet. A pályán is, de leginkább akkor, mikor együtt vagyunk. Feltüzelőek – suttogtam a fülébe, majd, mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a tusfürdő eloszlatását.

- Én is imádom, ha te nyögsz, főleg, mert te nem szoksz a pályán, így sokkal különlegesebb.

- Ha tudnád, milyen nehéz megállni, mikor ellened játszom? – kérdeztem, majd megfordítottam, s szenvedélyesen megcsókoltam.

*

- Na, és mi a mai tervre a program, Rogelio? – kérdezte Rafa, mikor már mindketten felöltözve ültünk a kanapén, én pedig épp a TV csatornákat váltogattam nagy sebességgel.

- Nem tudom. Csak veled szeretnék lenni, a lehető legtöbb időt eltölteni veled, mert… ha nem vagy itt, szörnyen magányosnak tudom érezni magam – vallottam be, és közelebb húztam magamhoz Rafát, aki ezt egyáltalán nem ellenezte. – Tudod, az elmúlt pár nap is olyan rossz volt. Együtt voltunk, mármint egy helységben, mégis egyedül éreztem magam. Két idegen voltunk csak, s ez megölt. Minden egyes alkalommal, mikor szótlanul sétáltál el mellettem, vagy úgy csókoltál, mintha nem is lennél itt, vagy elmenekültél a csókom, az érintésem elől. Gyűlöltem, s tudtam, hogy az én hibám, mert te nem vagy olyan, aki ok nélkül haragszik másra. És rettegtem, hogy elveszítelek. Annyira féltem, Rafa. – Nem tudom, mi ütött belém, hogy ezt így szó nélkül kiteregettem előtte, egyszerűen képtelen voltam lakatot tenni a számra. – Ne haragudj, kérlek.

- Tudod, Roger, mindketten hülyék vagyunk. Szeretjük egymást, mindkettőnknek a másik a legfontosabb, s mégis képesek voltuk egymást kerülni… vagyis először te kerültél engem, aztán én téged, és nem beszéltük meg akkor. Csak szenvedtünk a saját bizonytalanságunk miatt. Nem akarom, hogy máskor is így legyen. Annyira hiányoztál – mondta Rafa, majd közelebb bújt hozzám, s fejét a vállamra hajtotta.

*

- Nézzük ezt! – szólaltam meg, mikor megláttam az egyik Mirka által nézett sorozatot, a Skinst valamelyik adón.

- Mi ez? – kérdezte Rafa.

- Skins. Régebben utáltam, de valahogy megszoktam. Nem hosszú, s, ahogy nézem már megy egy ideje.

„Szerelem, szerelem, mire jó az?” Szólalt meg egyszer Effy, az egyik főszereplő kishúga, én pedig hangosan horkantottam egyet.

- Na, mi az, Rogi? – nézett föl mellkasomról Rafa, ő ugyanis időközben lecsúszott annyira a kanapén, hogy fejét a mellkasomra helyezhesse, én pedig a haját cirógathassam közben.

- Csak nem értek egyet Effyvel – jelentettem ki.

- Miért? – nézett rám érdeklődve.

- Mert… mert… számomra a szerelem, vagyis az, hogy szerethetlek a legcsodálatosabb dolog ezen a világon. Mert nem szeretek aludni menni, mert a valóság annyival szebb, mint az álom. És tudod, ha választanom kéne aközött, hogy téged szeresselek, vagy lélegezzek, az utolsó lélegzetemet arra használnám fel, hogy elmondjam, mennyire szeretlek. Ami pedig a szerelemben az egyik legjobb, hogy képes vagy áldozatokat hozni. Legalább is, magamból indulok ki… tudod, mondtam, hogy rettegtem a kapcsolatunk végétől. De rájöttem arra, hogy, ha te boldogabb lennél akkor, ha köztünk mindennek vége lenne… akkor… képes lennék elengedni téged, még, ha a szívemet magaddal is vinnéd. Mert te vagy a legfontosabb számomra, s a te boldogságod mindennél fontosabb.

- Szeretlek, Roger! – suttogta könnyek között Rafa. Hüvelykujjammal letöröltem a kósza könnycseppeket, s megcsókoltam.

*

Éjszaka képtelen voltam elaludni. Egyrészt a hátam egyre inkább kezdett fájni, ráadásul a nap során felmerült bennem egy kérdés, amit talán sosem merek majd feltenni Rafának.

- Mi a gond, Rogelio? – hallottam meg Rafa hangját.

- Felébresztettelek? – kérdeztem vissza.

- Magamtól ébredtem fel. Olyan feszültnek tűnsz. – Még a sötétben is tudtam, hogy aggódva néz rám.

- Csak gondolkodtam.

- Min?

- Hogy sírnál-e értem? Hazudnál-e értem? Feláldoznád-e a szerelmedet értem? Szétesnél? Kitépnél a szívedből? – tettem fel végül a kérdéseimet.

- Sírnék érted, hazudnék érted, feláldoznám érted a szerelmemet. Apró darabokra hullnék, és képes lennék kitépni a szívemből, ugyanis akkor az egész szívemet kéne kitépnem, s nélküled már úgysem akarnék élni. – Éreztem, hogy forró könnycseppek folynak végig arcomon, viszont most semmit sem tettem, hogy letöröljem őket. Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.

*

- Egy meccs választ el minket az álomdöntőtől – közölte velem reggel Rafa.

- Fuh, ahogy ezt mondtad, határozottan ideges lettem. Lámpalázam lesz a végén – vigyorogtam Rafára, aki erre rácsapott a fejemre. – Gonosz vagy.

- Te vagy az. Jaj, el se tudod képzelni, mennyire szeretném, ha mi kerülnénk be a döntőbe. Sőt, az egész világ ezt szeretné. Annyira fantasztikus! – Szerelmem elmehetne egy slashernek, amilyen beleéléssel tud beszélni rólunk.

- Én is szeretném. – Bár félek, nem valósul meg nekem köszönhetően.

*

Mivel amúgy is mindkettőnknek jelenése volt, ezért úgy döntöttünk, együtt megyünk ki az Arthur Ashe stadionba.

Rafa fog majd kezdeni, s utána jövök én, „régi, kedves barátom”, Novak Djokovic ellen. Irigyeltem Rafát, mert hamarabb túl lesz majd a meccsen, míg nekem izgulnom kell egyszerre érte, és magamért is.

A gond csak az volt, hogy én lélekben szép fokozatosan kezdtem lemondani a döntőbe való kerülésről.

*

A meccs előtt sikerült elcsípnünk pár pillanatot, mikor kettesben lehettünk, így adhattam neki a szokásos szerencsecsókból, amely eddig kiválóan működött nálunk.

- Ügyes légy! – kiáltottam utána, majd leültem egy padra, s onnan figyeltem az eseményeket.

*

Rafa egyszerűen fenséges volt. Igazi világelsőhöz méltóan aratott győzelmet, egy pillanatnyi megingás nélkül. Szörnyen büszke voltam rá, mikor elütötte az utolsó labdát, amit ellenfele már nem tudott viszonozni. Megcsinálta! Bent van a döntőben!

Szerelmem nem besétált hozzám, hanem gyakorlatilag berepült.

- Annyira büszke vagyok rád! – öleltem magamhoz szorosan, ő pedig ezer wattos mosollyal nézett rám. Imádtam, mikor ennyire felszabadult volt. Igen, már csak egy lépcső van hátra a karrier grand slamig.

- Most már csak neked kell megcsinálnod. Tudom, hogy győzni fogsz! – Közeledő léptek hangját hallottuk meg, így Rafa gyorsan adott nekem egy szerencsecsókot, s elindult zuhanyozni, míg én kisétáltam a pályára.

*

Nem emlékeztem a pillanatra, mikor veszítettem, csak arra, mi jött utána. A teljes kimerültség, csontig hatoló, mintha a szívem is fáradt lett volna a munkához, a bukás lassan túlságosan ismerősé váló íze, amelytől nem lehet könnyen szabadulni, a megalázottság, mikor fő esélyes voltam, s onnan elbuktam; a félelem – mindenre emlékeztem onnantól, hogy az egyik vonalbíró azt kiáltotta: out.

Lábaim ólomsúlyúnak érződtek, ahogy odavánszorogtak a hálóhoz, hogy kezet fogjak Djokoviccsal, majd a bíróval, utána pedig legyőzöttként elkullogjak a pályáról.

Nem akartam visszamenni az öltözőbe, mert féltem szembekerülni szerelmemmel, a csalódott pillantásával. Mégis beléptem az ajtón, amelynek túloldalán a néma csend fogadott. Talán elment. Talán szégyelli, hogy egy vesztessel jár.

- Hát ennyi volt – hallottam meg a hangját az egyik sarokból.

- Lezuhanyozok – mondtam, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

*

A hotelban ezúttal az én szobámba mentünk valami megmagyarázhatatlan indokból. Mikor megláttam az ágyat, képes lettem volna eldőlni rajta, és csak aludni, hosszú ideig aludni.

- Mi történt? – kérdezte Rafa, én pedig leültem az ágyra.

- Veszítettem – válaszoltam, de közben a földet néztem. Képtelen voltam felemelni a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Fáradt voltam.

- De miért?

- Mert ő jobb volt. – Rafa valószínűleg nem erre a válaszra számított, ugyanis sokkal hangosabban, már-már kiabálva folytatta.

- A csudákat volt jobb. Ugyanazt csináltad, mint tavaly. Te adtad el a meccset! Nyerhettél volna könnyűszerrel, de te ehelyett hibát hibára halmoztál. Többet ütöttél a hálóba, mint a pálya túloldalára! Ne mondd, hogy jobb volt, mikor láttam, hogy a saját hibádból nem jutottál be a döntőbe. – Hogy bántottak-e a szavai? Igen. Hogy igazak voltak-e? Valószínűleg. Hogy elkezdtem-e vele kiabálni? Nem.

- Ha tudod, mi történt, akkor miért kérdezted?

- Mert reménykedtem, hogy tévedek. Hogy van valami más értelmes magyarázatod a vereségedre, mint az, hogy nem akarsz ellenem játszani. – A híres hűvösségem azt hiszem, itt mondott csődöt.

- Én akartam ellened játszani! Minden vágyam volt, de az Istenit, nem tudok folyton nyerni! Nem vagyok egy robot, nincsen olyan testem, amely nem érez fájdalmat, amely nem fárad el, amely nem érez!

- Hát nem úgy tűnik. Hiszen mindenki úgy gondolta, hogy te egy gép vagy csak, aki játszik és nyer. De igazuk volt Roger, s neked is igazad van: csak egy ember vagy. – Attól hallani ezt, aki mindennél jobban tisztelt eddig teniszezőként sokkal jobban fájt, mint bármely más embertől hallani.

- Mi a valódi problémád? – kérdeztem ahelyett, hogy elküldtem volna.

- Hogy azt nyilatkoztad, hogy idézem: Nem nézem meg a meccset, de Rafanak szurkolok! Ez a bajom! Mit gondolsz, ez hogy esik? Hogy életem szerelme, aki elvileg teljes mértékben támogat, és szeret nem hajlandó megnézni a döntőt, csak azért, mert ő nem került be! Szánalmas vagy, Roger! Ez szánalmas! Vagy van más okod, hogy miért nem akarod látni a döntőt?

- Mert fáj. – Fáj, hogy csalódást okoztam Rafának a bukásommal.

- Persze! Fáj, hogy nem te vagy ott helyettem! Hogy nem te vagy továbbra is a világelső! Mindig is ez volt a bajod, ugye? – A fájdalom nem volt jó kifejezés arra, amit akkor éreztem, mikor meghallottam ezt Rafától. Valóban ezt gondolta, vagy csak a düh beszélt belőle?

- Jobb lesz, ha elutazom haza – válaszoltam halkan.

- Valóban jobb lesz! Már alig várom, hogy eltűnj innen! – kiabálta, majd kiviharzott a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.