A dolgok sokkal jobban alakultak, mint vártam. Nem, nem áll szándékomban részletezni, hiszen a gondolattól is elpirulok. Főleg azok után, hogy megtudtam, mennyire is rugalmas is Rafa. Tudom, egy ideje már együtt voltunk, mindenféle tekintetben, de Rafa ma különösen jó kedvében volt. Azt kell mondjam, ez különleges emlék lesz.

Hamarosan már együtt zuhanyoztunk, ami… nos, felért egy szexuális zaklatással. Nem, mintha ellenezném, vagy valami, sőt. Bármikor vállalom az áldozat szerepét, ha ő az elkövető.

-  Hm, és mikor megyünk edzeni? – Álljunk csak meg. MeGYÜNK? Mármint többes szám első személyben megyünk?

- Hogy érted, hogy mi mikor megyünk?

- Oh, nem tán elfelejtettem mondani?

- Mit felejtettél el? – Felé fordultam, ő pedig próbálkozott elterelni a figyelmemet / vagy csillapítgatni azzal, hogy a mellkasomat kezdte el betusfürdőzni. Hmm, igen. Nem! A választ.

- Hát azt, hogy ma… együtt kell edzenünk. – Csak egyetlen kérdés merült fel.

- Te szervezted így?  - Nem volt szükség szavakra. Az, hogy olyan imádnivalón beharapta alsóajkát, mielőtt megrázta volna fejét, épp elég volt. Szóval ő volt.

- Jó, bevallom, én voltam. Én szerveztem meg így. Mert ez a szabadnapunk, és ha már ekkor is edzünk, akkor miért nem lehet közösen?! Tudom, hogy nem szeretsz velem edzeni, mert nem tudsz koncentrálni, de ha majd elkalandozol, megdoblak egy labdával, és megígérem, hogy jó leszek. Ha esetleg meg rossz leszek, megbüntethetsz. Például, halálra csókolhatsz… De ha jó leszek, akkor ilyesmi jutalomban gondolkozhatsz… - Helytelen ok, de megfelelő érvek. Végül is, hogy lennék neki képes nemet mondani ilyen kis semmiségre. Hiszen csak egy edzés ellene… vagyis vele.

Halványan elmosolyodtam, jelezve, hogy részese leszek tervének, ezzel pedig egy fantasztikus csókot érdemeltem ki. Teljesen megfelelt számomra a dolog.

*

Edzettünk. Én igyekeztem javítani a pocsék teljesítményemen a hálónál, míg Rafa szervákat ütögetett. Jó volt. Nagyjából legalább is. Teljesen elfeledtem, miért nem szerettem Rafaval edzeni, s még arra is rávetemedtem, hogy megkérdezzem:

- Egy szettes meccs?

Itt kezdődtek a bajok. Ugyanis egyáltalán nem úgy játszottam, mintha csak úgy viccből elütögetnénk egymásnak a labdát. Nem. És pontosan ezért nem szerettem vele edzeni, mert akkor nem Rafaval voltam, a szerelmemmel, hanem Rafael Nadallal, a világelsővel, aki jobb nálam, hiszen mennyiszer legyőzött nekem. Én pedig akárhányszor ő áll a háló másik oldalán, csak arra tudok gondolni, hogy győznöm kell. Muszáj győznöm.

És, mint annyi alkalommal, ez most sem sikerült. Tiebreak, 21-19-s vereség. Újabb a listán… Ismét olyan volt, mintha 2008 lenne és Wimbledon. Nem mutattam ki semmit, mégis fájt. Pedig ez csak egy egy szettes semmiség volt. Gyakorlás.

Önmagam győzködése azonban eredménytelen maradt. Újabb csalódást okoztam magamnak, és… nos, képtelen vagyok ezt egyik percről a másikra feldolgozni.

Számoltam a másodperceket, míg visszaértünk a hotelbe, ahol szó nélkül besétáltam a saját szobámba, s bezártam az ajtót.

*

A lehető legrosszabb dolgot tettem, amit tehettem: Rafán töltöttem ki a dühöm, a csalódottságomat, mikor ő egyáltalán nem tehetett semmiről. Csak velem szeretett volna tölteni egy kis időt… én pedig tönkretettem mindent. Egy szerencsétlen vagyok.

*

Át akartam menni hozzá… térden állva bocsánatot kérni, s hálát adni Istennek, ha megbocsát. Mert nem igazán érdemlem meg. Annyiszor tönkretettem az örömét…

*

Nem mertem megtenni. Kezem már annyiszor a kilincsen pihent, de nem voltam képes lenyomni azt, kisétálni, kopogni, majd könyörögni. Szégyelltem magam, túlságosan is, hogy a szemébe nézhessek.

*

Csak pár méterre volt tőlem, mégis, mintha egy hatalmas szakadék tátongott volna köztünk, amelyet én teremtettem. Vajon mit csinálhat? Alszik már? Olvas? Meccset néz? Melege van? Fázik? Hiányzom neki? Szeret még?

Nem tudtam semmit.

*

Másnap nem mentem edzeni. Csak arra emlékeztetett volna, hogy mekkora egy barom voltam… vagyok. Ehelyett csak feküdtem hanyatt az ágyamon, s bámultam a fehér plafont, míg indulnom kellett.

Beck ellen küzdöttem… először sikeresen, de tényleg. Aztán eszembe jutott, hogy Rafa néz-e. Meg, hogy nem kaptam szerencsecsókot tőle. Amit természetesen ismételten csak magamnak köszönhetek. Akárcsak azt, hogy a gondolkodás miatt elvesztettem a szervát.

Utána… nos, többet gondolkodtam Rafán, mint a meccsen, s sorra követtem el mindenféle hibát, amit egyáltalán nem szabadott volna. Beck nagyon nyeregben érezte magát, s készen állt lecsapni rám most, mikor a legvédtelenebb voltam.

Én azonban ezt nem hagytam, s, habár a szél kissé zavart, megfordítottam a meccset, s három szett alatt megnyertem a játékot.

*

Nem bírtam nélküle. Bocsánatot akartam kérni tőle, megesküdni, hogy többet ilyen nem fordul elő… még, ha ez hazugság is lett volna. Hiányzott, de olyan mértékben, hogy az elviselhetetlen. Ezért is, mikor visszaértem a hotelba, ahelyett, hogy a saját szobámba mentem volna, Rafa ajtaján kopogtattam. Már felkészültem, mi lesz, mikor kinyitja. Térdre borulok előtte, még, ha ez számomra a teljes megadás jele is. Ő többet ér a büszkeségemnél, hiszen ő az egyetlen, aki képes boldoggá tenni.

Azonban esélyem sem volt megadnom magam, ugyanis Rafa nem nyitott ajtót. Fél órát álltam ott, újra és újra kopogtatva, eredmény nélkül.

*

A szobámba határozottan csalódottan értem vissza, szinte már temetve a kapcsolatunkat. Csak arra tudtam gondolni, hogy „sosem fog megbocsátani nekem”.

Az Égiek azonban megszántak, vagy legalább is meghallgatták imáimat, ugyanis a szobámba belépve meglepődve tapasztaltam, hogy be van kapcsolva a TV. Aztán pedig, hogy az általam legjobban szeretett spanyol a kanapén alszik. Éreztem, hogy felszabadultan elmosolyodom, hiszen, ha itt van, ráadásul nézte a meccsemet, akkor még nincs vége. Még van remény, s én ebbe fogok kapaszkodni.

Mivel nem akartam, hogy megfázzon, sem pedig, hogy kényelmetlenül aludjon, a karjaimba vettem, s bevittem az ágyba, ahol a lehető legnagyobb gyengédséggel takargattam be, mielőtt befeküdtem volna mellé. Szorosan öleltem át, majd… nos, ki képes ellenállni azoknak az ajkaknak, melyeket már egy örökkévalóság óta nem csókolt? Én nem, s nem is kísérletezgettem vele.

- Szeretlek – suttogtam, mielőtt becsuktam a szemem. Még éreztem, hogy közelebb bújik hozzám, bár lehet, csak hallucináltam.

*

Arra ébredtem, hogy Rafa a karjaim között mocorog, vagyis csak pillanatok kérdése, hogy magához tér. Kicsit féltem, hogy félreértettem a jeleket, hogy csak szakítani akar velem, míg én becipeltem őt az ágyamba.

- Sajnálom – szólalt meg, ezzel teljesen összezavarva engem. Beverte a fejét valahol? 

- Te kérsz bocsánatot? Nekem kellene – ellenkeztem vele, ő azonban ujját az ajkamra helyezte, elhallgattatva engem. 

- Mi lenne, ha azt mondanád, hogy szeretsz, és elfelejtenénk?

- Szeretsz. – Jó, nem tudtam megállni, hogy ne piszkáljam picit.

- Nem, azt kell mondanod, hogy „Szeretlek.”.

- Szeretlek. – Mindennél jobban.

- Én is szeretlek. – Hát remélem is. Mintegy jutalomként, valamint azért, mert most már 100%-san szabad volt, megcsókoltam.

Mikor a levegőhiány elszakított bennünket, feltűnt valami egyáltalán nem odaillő, mégis természetesnek ható dolog.

- Rajtad az én felsőm van?

- Ügyes voltál, de néha elkalandoztál… - Témaelterelés jeles.

- Szerinted, kin agyaltam?

- Hm, fogalmam sincs. – Oh, dehogy nem, Mr. Nadal.

- Nincs?

- Nincs. – Ha szép szóval nem érted, akkor drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom.

- Inkább megmutatom. – Újra megcsókoltam a lehető legnagyobb meggyőző erővel, hogy ő az a személy, aki gondolataimat elterelte.

*

Boldogság, hogy ismét a karjaim között aludt az éjszaka. Boldogság, hogy egy csókkal ébresztettem fel. Boldogság, hogy rám mosolygott, mielőtt bement volna a fürdőszobába… perverzség, ami odabent történt, miután bementem én is pár pillanattal később.

- Mesélj, mit vársz tőlem a mai napra? – kérdezte incselkedve miközben épp az ágyban feküdtünk; újra.

- Te még fiatal vagy ahhoz, hogy ilyeneket hallj – vigyorogtam rá, majd komolyabb hangon folytattam. – Hogy vigyázz magadra.

- Vigyázni fogok – mosolygott.

*

- Tudod… Rogelio, nos, izé, tudod, mennyire szeretem a spanyol válogatottat, ugye? – A fejemben erre a kérdésre egyáltalán nem korhatár nélküli kérdések merültek le. Mit akar a spanyol válogatottól? 11 játékos + csere nem sok egy kicsit? Ezt persze nem mondtam ki, nem vagyok én valamiféle cukros bácsi, nemde?

- Igen?

- És tudom, hogy ma lesz Svájcnak meccse, de, de nagyon-nagyon-nagyon szeretném, hogyha megnéznénk a Spanyolország - Liechtenstein mérkőzést, hogy… erőt adjanak! – Szóval erre megy ki a játék.

- Szóval én nem adok neked elég erőt? – Természetesen csak tettettem a duzzogást, mégis elég volt ahhoz, hogy az én Rafám a fülemhez hajoljon, s belesúgja.

- Kívánhatsz valamit. – Korhatáros gondolatok következtek ezután.

- Rendben, nézzük azt akkor. – Vajon mennyire volt gonosz dolog nem elárulni, hogy a svájci meccs csak egy barátságos mérkőzés lesz, és, hogy a foci nem tartozik a kedvenc sportágaim közé?

*

- Min gondolkodsz? – szakított ki gondolataim medréből Rafa, miközben épp David Villa ölelgette Fernando Torrest, miután az megszerezte a meccs első gólját.

- Az érintéseken.

- És pontosan mit?

- Ez kicsit hosszú, s nem túl izgalmas – mosolyogtam rá. – Különben is, neked a meccset kellene ám nézned. – Rafat ez azonban abban a pillanatban nem foglalkoztatta túlságosan, ugyanis egy pillanattal később már a nyakamat csókolgatta.

- Mondd el.

- Csak irigylem a focistákat néha.

- Miért? – Miért is gondoltam, hogy annyiban fogja hagyni ezt?

- Teniszben, ha nem párosban játszol, nem érintheted meg a másikat. Nem engedett, s nincs is igazán miért. Mindenkinek a saját oldalán kell maradnia, miközben fehér vonalak hada vesz körbe, melyek megszabják, meddig is mehetsz el, hova üthetsz, mindent. Igazából minden annyira pontosan, hűvösen tökéletes. Ráadásul még, hogy véletlenül se érintsék meg egymást a játékosok, ki van húzva középre egy körülbelül csípőig érő háló, szintén jelezve, hogy nem lépheted át a határt. Így küzdünk egymás ellen mindannyian, csak egy labda és ütő segítségével. Nincs kontaktus, csak a végén egy kézfogás, mi esetünkben egy ölelés, ennyi. Nézd meg őket – mutattam a TV-re. – Bármikor megérinthetik egymást, bármit megtehetnek, amire csak vágynak, mert nem választja el őket semmi egymástól. A teniszben egyedül vagy. – És talán ez a legrosszabb az összes közül. Főleg, ha a szerelmed áll a túloldalon.

- A teniszben esetleg. De most itt vagyok melletted, sőt addig itt leszek, amíg csak szeretni fogsz. De a pályán… nem érinthetlek meg, mégis folyton arra vágyom. Rólad álmodozom a pihenők alatt, hogy mi lenne, ha megölelnélek, mikor elmész mellettem, mikor egy acet ütsz, vagy egy remek cselt csinálsz meg, amire csak te vagy képes. De tudod mit? A pályán, mikor ellened játszom, az olyan, mintha egy előjáték lenne. Figyelem a mozgásod, miként ütöd a labdát.

- Oh, te két lábon járó orgazmusom! – mosolyogtam, s megcsókoltam.

*

Rafa Istomin elleni meccse ismételten éjszaka került megrendezésre, ami leginkább annyit takar, hogy szerelmem szörnyen fáradt lesz, miután végre hazaér.

Visszatérve a meccsre, amit már nagyon vártam, hiszen… nos, tudjátok, Rafa mennyire szeret úgy szerválni, hogy szinte felugrik… a pólója pedig… igen. Szeretem azokat a pillanatokat is.

Egyébként fogalmam sincs, hogy a vágy, hogy itt legyen mellettem, vagy pedig az az egyszerű tény, hogy Rafael Nadalról beszélünk, de képtelen voltam hosszabban koncentrálni a meccsre, vagyis a játékra, mert figyelmem minduntalan elkalandozott Rafan magán. Ha tudná, hogy milyen áthatóan nézem őt a TV képernyőjén keresztül, biztosan elpirulna.

A mérkőzés során azért néha sikerült odafigyelnem – pár percig, mint, ahogy említettem korábban -, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy Rafa szörnyen ügyes, s megérdemel mindent, amit csak kaphat. Hiszen annak ellenére, hogy a talpának ápolásra volt szüksége, mégis képes volt tartani a lépést Istominnal, aki… valljuk be, kihozta magából a maximumot, s egyáltalán nem omlott össze. A legjobb rész volt, mikor a második szett tiebreakjében Rafám 5-1-ről fordította meg a játékot.

Azt kívánom, bárcsak akkor ne mutatták volna őt. Xisca. Rafael ex-barátnője, akivel Rafa akkor szakított, mikor mi összejöttünk, s, aki megfogadta, hogy örökké gyűlölni fogja Rafát. Ez a nő ott ült a lelátón, s boldogan mosolyog, akárhányszor Rafa egy jót üt. Miért? Miért ül ott, míg én itthon nézem őt?

A meccs további részét igyekeztem kívülállóként nézni, csak a labdamenetekre koncentrálni, s még véletlenül sem arra, hogy Rafa milyen vidám akárhányszor Xiscát mutatják a kijelzőn, és éppen szünet van.

Nem értettem semmit.

*

Természetesen nem szóltam semmit Rafának, mikor hazaért, csak átöleltem, megcsókoltam, gratuláltam, majd javasoltam neki, hogy feküdjünk le.

- Jó éjt, Rogelio! – suttogta, mire szokásomhoz híven megpusziltam a homlokát, kezemet a derekára helyeztem, s behunytam a szemem. Egyetlen sor járt a fejemben: „egyszer szerelembe estem, most pedig szétesek.”

*

Másnap egyik legjobb barátommal kellett megküzdenem a továbbjutásért, Paullal. Már korábban megbeszéltük, hogy a meccs után a vesztes fizet egy kört a győztesnek. Emiatt is már alig vártam a meccset.

- Mi a gond? – kérdezte Rafa, mikor belépett a szobába, én pedig elmerengve a plafonra meredtem.

- Nincs semmi. Fáradt vagyok még kissé – válaszoltam nagyjából az igazságnak megfelelően, ugyanis ténylegesen nem nagyon aludtam éjszaka az elmémben kavargó emlékképek miatt.

- Roger.

- Mondd, te tartod a kapcsolatot Xiscával? – kérdeztem.

- Ez most hogy jön ide? Nem, nem tartom. Kösz, megvagyok nélküle is. – Hazudik.

- Értem.

- Miért, te Mirkával? Hiszen ti nem úgy váltatok el, mint mi… ti úgy, normálisan. – Hát persze, Rafa, hát persze. – Honnan jutott eszedbe ez?

- Csak… gondolkodtam, tudod. Ideje indulnom a meccsre. Remélem, szorítasz nekem – rámosolyogtam, majd megpusziltam, mielőtt kirontottam volna a szobából a nappaliba, ahol felkaptam a dolgaimat. – Ma este jön Paul, remélem, nem gond. Ha elmegy, átmegyek – kiáltottam be a szobába, majd elmentem.

*

Nyertem. Legrövidebben így mernék megfogalmazni a saját meccsemet. Átlagos küzdelem volt, ahol nem a virtuozitás volt a lényeg, hanem a profizmus… ugyanis Pail ezt kérte: ne játsszak, küzdjek. Én pedig úgy tettem, ahogy kérte.

*

- Mi lenne, ha holnapra halasztanánk az ivást? – kérdezte Paul szomorúan.

- Persze. De van valami gond? A meccs miatt?

- Igen és nem. Majd holnap.

- Rendben.

*

Kopogtattam Rafa ajtaján, ugyanis bármennyire is rettegtem, mi történhet, szerettem volna látni. Szerettem, ez a nagy helyzet.

- Szia! – mosolyogtam rá, mikor kinyitotta az ajtót.

- Hát te? Hol van Paul?

- Majd holnap. Kissé maga alatt van. Bemehetek? – kérdeztem, ő pedig elállt az utamból, hogy beléphessek a szobájába.

- Figyelj – kezdte Rafa, miután becsukta az ajtót. -, kérlek, mondd el, mi a gond. Úgy viselkedtél, mintha nem is lettél volna velem lélekben. Mintha nem önmagad lettél volna. – Pedig reménykedtem, hogy vége ennek.

- Nézz rám. – Megfogtam az állát, s megemeltem a fejét annyira, hogy tekintetünk találkozzon. – Mindennél jobban szeretlek. Ez az egyetlen állandó dolog az életben.

- Én is szere… - Ujjamat gyorsan ajkaira helyeztem, elhallgattatva őt. Nem akartam hallani ezt a szót addig, míg nem lehetek benne biztos, hogy nem azt teszi velem, mint Ő.

- Gyere ide! – suttogtam, majd ujjam helyére saját ajkaimat helyeztem.

*

Ma volt Rafa első nappali meccse, ami annyit jelentett, hogy mire reggel felébredtem, ő már teljes harci díszben ült az ágy szélén.

Vajon még hány reggelen fog itt lenni, mikor felébredek?

- Minden nappal egyre közelebb kerülünk a végéhez – szólalt meg Rafa, mire a hideg végigfutott a hátamon. Hát ő is így érez? – Mármint a US Open végéhez – mosolygott, mire kifújtam az addig bent tartott levegőt.

- Kérsz szerencsecsókot? – Erre a kis virgonc azonnal odarohant hozzám, én pedig a mai napon először megízlelhettem ajkait. Hát igen, Rafa nem rossz parti. – sok sikert, Édes.

*

Épp elkezdődött a meccs, mikor kopogtattak az ajtómon (igen, időközben visszamentem a saját szobámba, hogy felöltözzek, és hasonló tevékenységeket végezzek el). Az ajtóban barátom, Paul állt, kezében egy üveg átlátszó gyönyörrel, vagyis vodkával.

- Sziasztok – vigyorogtam, majd betessékeltem. – Hogyhogy ilyen korán? – kérdeztem.

- Mert az élet szívás. És erre inni kell. Főleg, hogy este már el is repülök haza, a drága Francia honba. – És úgy tettünk, ahogy javasolta. Ittunk. Oh, azt elfelejtettem mondani, hogy a vodka 30%-os alkohol, én pedig ennek köszönhetően nagyon hamar már sokkal boldogabb voltam, mint a helyzet megkívánta. Épp a kanapén ültem, ő pedig a bárszekrény mellett állt, mikor rám nézett, s felhozta az egyetlen kellemetlen témát. – Nadal meccs? Ennyire szurkolsz neki?

- De csak, mert szeretem… még, ha ő mással is enyeleg, és a szemembe hazudik. – Itt sikerült megdöbbentenem őt.

- Te és Ő? Mióta?

- Egy éve már… és igen, mi.

- És megcsal?

- Itt van Xisca, az ex. – Abból, ahogy elhúzta a száját, tudtam, hogy tisztában van a ténnyel, hogy az ex nálam igen kényes témakör.

- Igyál még – javasolta, én pedig engedelmeskedtem.

*

- Az életben minden pozitív vagy negatív. Nincsen köztes állapot - Fogalmam sincs, miként jutottunk el ahhoz, hogy az életfilozófiámról beszélgessek Paullal, aki, mintha nem ivott volna mostanában.

- Hogy érted?

- Például, mit szólnál, ha megcsókolnálak? Az pozitív vagy negatív lenne? – Esküszöm, nem tudom, mi vezérelt, mikor felálltam a kanapéról, és odasétáltam hozzá. Ő karjaival a derekamat karolta át, én pedig tenyerem közé fogtam arcát. – Tényleg megtennéd? – tette fel a bónuszkérdést. Én előrehajoltam… ő pedig elfordította a fejét, majd egy puszit adott az arcomra. – Hidd el, ezt nehéz megállnom, de holnap bánnád. Tudom, hogy bánnád, én pedig szeretnék továbbra is a barátod maradni.

- De… - Nem is tudtam befejezni a mondatot, ugyanis a meglepetés ereje, mikor felemelt, belém fojtotta a szót.

- Ideje kicsit pihenned. Én vigyázok rád, míg Rafa meg nem jön. Beszélni akarok vele mindenképpen – suttogta, mielőtt letett volna az ágyra, s betakargatott volna.

- Ne mondd el neki. Ne bántsd… nem akarom, hogy fájdalmat okozzak neki a hülyeségemmel. Szeretem őt… - Még szerettem volna mondani pár dolgot, de elmerültem az álmok világában.

*

Két férfi hangjaira ébredtem… pontosabban Rafáére és Pauléra.

- El akartam mondani, mi történt, de nem azért, hogy kiakadj. Nem állt szándékomban ártani a kapcsolatotoknak. Csak azt szeretném mondani, hogy figyelj Rogerra, s, ha valóban nem tartasz semmi kapcsolatot a volt barátnőddel, akkor ezt mondd el Rogernek is.

- Már mondtam neki. – Valóban említette, én pedig nem hittem el.

- Akkor újra. Te tudod, miként szakítottak Mirkával?

- Nem. – Ne! Kérlek, ne mondd el! Annyira szánalmassá tesz engem!

- Mirka megcsalta őt. De ne áruld el neki, hogy tudod. Szégyelli az egészet… abban a tévhitben él, hogy ő a hibás, s ezért éli meg így ezt az egészet. Igazából magában nem bízik, míg rád szerintem az életét feltenné.

- Ha így lenne, nem akart volna megcsókolni téged. – Mocorgást hallottam.

- Na ide figyelj… elmondom újra. Egyáltalán nem akart megcsókolni… vagy abban a pillanatban igen, de én provokáltam. Viszont mi soha nem csókolóztunk, és soha nem is fogunk. Az viszont, hogy mit kezdesz ezekkel a dolgokkal, amiket elmondtam, azt rád bízom.

Át akartam fordulni a másik oldalamra, de a fejem iszonyatosan el kezdett fájni, s nem tudtam elfojtani egy nyögést.

- Látom, felébredtél, Csipkerózsika – hallottam meg Pault.

- Jól vagy? – kérdezte Rafa. Én felnéztem, s megláttam őket egymás mellett állni, miközben mindketten aggódva pillantottak le rám. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Ne nézzetek így! Remekül vagyok, csak álmos vagyok, s nincs párnám. – Itt Rafára pillantottam. Halványan rémlett bennem, hogy mi most nem vagyok a legjobb helyzetben. – Persze tudok aludni a régen használt párnámon is. Csak, akkor menjetek, mert tömegiszonyom lesz. – Elvigyorodtam, s egy pillanatra be is hunytam a szemem. Azt azonban nem sikerült elmulasztanom, hogy Rafa és Paul egymásra néznek.

- Kikísérlek – mondta Rafa a barátomnak, majd egy rövid búcsúzkodás után mindketten kimentek a hálóból.

Pár perccel később Rafa jött vissza egyedül. Én éppen az oldalamon feküdtem, s igyekeztem nyitva tartani a szemem, a nap során elfogyasztott ételmennyiséget pedig a gyomromban.

- Nyertél – jelentettem ki az ágyam mellett álló Rafának.

- Igen. Segített a csókod. – Végre először rám mosolygott, amitől egy fokkal jobban éreztem magam. – Akkor? Korai alvás? – Csak bólintottam, ő pedig lehúzta farmerját, pólóját, és bebújt mellém.

Most ő tartott a karjai között, én pedig még sosem éreztem magam biztonságosabb helyen.