Minden ember életében egyszer eljön az a pillanat, mikor fel kell tennie a kérdést: boldog életet akar-e, vagy jelentőségteljest. Számomra mindig is ez volt a legnagyobb kérdés, amit mindig és mindig újra tudtam értékelni. Mikor először tűnődtem el ezen, boldog életet akartam. Aztán, ahogy egyre előrébb kerültem a profi ranglistán, egyre inkább úgy éreztem, jelentőségteljest. Hogy mi a különbség? Ha boldog életet akarsz élni, a jelenben kell élned, ha pedig jelentőségteljest, akkor a múlton kell tűnődnöd, hogy jó irányba változtasd a jövődet.

De az élet szörnyen sivár, ha csak arra törekszel, hogy minél előrébb kerülj. Küzdeni, és nem feladni. Ez volt a mottóm.

A mottóm, melyet egy fiatal spanyolnak sikerült megváltoztatnia. A semmiből került elő, s hamarosan mi lettünk a két legismertebb teniszező. Mindenki arról álmodott, hogy egymás ellen küzdjünk. Mi pedig küzdöttünk… bár sok más meccsel ellentétben a vele való játék nem tűnt vérre menőnek. Mindketten kihoztuk magunkból a legtöbbet, s a saját kedvenc tornáinkat megnyertük.

2008-ig. Wimbledonba ötszörös bajnokként érkeztem, és Rafael Nadallal, a korábban említett fiatal spanyollal kerültem össze a döntőbe. Kemény küzdelem volt, amit öt menet után ő nyert meg, ezzel egy kis repedést okozva pajzsomon, amely elrejtette érzéseimet.

Egyetlenegyszer tudtam elmosolyodni az egész ünnepség alatt, mikor Rafat (képtelen voltan Nadalnak hívni, az annyira személytelen) megkérdezték, hogy különleges-e neki ez a győzelem.

- Nos, tudod, Roger öt éven keresztül győzni tudott itt, most elvesztette nagyon szoros küzdelemben a címet, de még mindig ő a világelső, a legjobb, ötszörös bajnok és most nekem is van egy, ami nagyon fontos számomra. – Bármennyire fájt, hogy elbuktam a csatát, nem sajnáltam tőle. Megérdemelte.

Abban az évben ő lett a világelső, a legjobb… így nekem a felsorolásból már csak a múlt időben létező címek maradtak meg.

2009-ben rengeteget edzettem, készültem arra, hogy a számomra másik legfontosabb tornán ismételten diadalmaskodjam: az Australian Openen. Úgy terveztem, ez lesz a nagy visszatérés, hogy a wimbledoni vereség után itt bizonyíthatok – ugyanis a döntő meccset ismételten Rafa ellen kellett játszanom.

Több mint három órával később, pedig elbuktam. Ismételten elveszítettem egy címet, amit már régóta birtokoltam, amelynek megszerzésére jó eséllyel pályáztam. És a pajzsom, mely a tavalyi vereség után még nem állt helyre, végzetes sérülést szerzett. Esélytelenül igyekeztem elrejteni a rám törő szomorúságot, és csalódottságot, amikor pedig beszédet kellett volna tartanom mindenki előtt, s megígérni nekik, hogy majd legközelebb sikerülni fog; egyszerűen képtelen voltam rá, mert hazugságnak éreztem. Elvesztettem a wimbledoni címet, most ezt… van még innen felfelé út? Csak az bántott, hogy nem tudtam megállni sírás nélkül, és ezzel Rafa örömét tettem tönkre.

Ő mégis kedves volt, mikor odajött hozzám, s szorosan átölelte a vállam. Az érintése nyugtatóan hatott rám, így képes volt az emberek szemébe nézni.

Bár ki akartam hagyni az ünnepséget, Rafa miatt elmentem, hogy gratulálhassak neki. Aztán eltűntem.

*

A következő két hét során három érzés váltogatta egymást: a szomorúság, hogy elvesztettem a címet, a csalódottság magam miatt, és a bűntudat… Rafa miatt. Nem hagytam, hogy megfelelően ünnepelhesse ezt a fergeteges győzelmet, egyáltalán nem viselkedtem megfelelően.

Ezért is döntöttem úgy, mikor mindhárom érzelemből túl sok volt, hogy elmegyek ellenfelemhez / kedves ismerősömhöz. Útközben vettem egy üveg pezsgőt, mint egy békeajándékot.

Bevallom töredelmesen, féltem becsöngetni, mégis, ha már idáig eljutottam, csak nem menekülök el. Ráadásul Rafa van az ajtó túloldalán, nem pedig valami félelmetes fenevad. Csak Rafa. A kedves ismerős. Rafa. Csöngettem.

Szerencsére, nem kiáltottam fel ijedtembe, mikor gyakorlatilag kivágódott az ajtó. Csak az ütő állt meg bennem egy kicsit. Úgy látszik ő is meglepődött, bár ő valószínűleg attól a ténytől, hogy én állok az ajtaja előtt.

- Szeretnék bocsánatot kérni amiatt, ami történt. – Felemeltem a kezemben tartott pezsgősüveget. – Azt hiszem, bepótolhatnánk az elmaradt ünnepségedet.

- Rendben. – És ennek köszönhetően a bűntudat érzése elmúlt.

A konyhában alakítottuk ki a „buli” központját, pontosabban ott álltunk egymással szemben, kezünkben egy-egy pohár pezsgővel. - A további sikerekre. – Még, ha nekem már nem is lesz több, legalább neked.

- Mindkettőnknek. – Olyan volt, mintha olvasott volna bennem, amire viszont nem sok ember képes. Pedig, nem tudom; nem töltöttünk annyi időt együtt, mégis… hát igen. Ez Rafael Nadal. Egy szóval: különleges.

Erre a gondolatra mosolyognom kellett, ugyanis régen rám mondták, hogy különleges vagyok. Változnak az idők. S az én időm jó eséllyel lejárt már.

Remek. Ismét Rafanak kellett vigasztalnia engem. Aztán feltett egy nagyon fontos kérdést:

-  Mit tehetek, hogy boldognak lássalak? 

- Csókolj meg – válaszoltam gondolkodás nélkül, de még saját szavaimon is megdöbbentem. Mióta vágyom arra, hogy megcsókoljon? Hát, Rogi, elég régóta… Rápillantottam a mellettem döbbenten ülő Rafara, majd megismételtem a mondatot. – Csókolj meg! – Ő pedig odahajolt hozzám. Haja csiklandozta arcomat, de ez nem zavart. Semmi nem zavart, mikor ilyen közel volt hozzám. Azt vártam, tényleg megteszi, azonban pár kínzóan hosszú másodperc után úgy döntöttem, muszáj megcsókolnom. Muszáj… majd kiugrottam a bőrömből örömömben.

Aztán realizálódott bennem valami: ez nem helyes. Ezt nem szabad megtennem vele. Ő sem akarta, csak… csak boldoggá akart tenni. És ezért képes volt erre is… el akartam tűnni. Egy szánalmas idiótának éreztem magam. A több napos alvatlanság, az erre rájövő alkohol és a hirtelen megemelkedő adrenalin szint azonban másképp döntött. Elsötétült előttem a világ.

*

Másnap az ágyában ébredtem fel, de ő nem feküdt mellettem: miért is feküdt volna? Az túlságosan furcsa lett volna, hogy finoman fejezzem ki magam. Felkeltem, köszönetet mondtam mindenért, és elmenekültem.

Gondolkodnom kellett, ezúttal teljesen tiszta fejjel, racionálisan.

Végül felmerült bennem egy kérdés, ami elég indok volt, hogy visszamenjek hozzá: Ki csókol meg olyas valakit, akit nem kedvel? Még, ha boldoggá is akart tenni, sikerült reakciót kiváltanom belőle.

Kissé idegesen csöngettem, de, mikor megláttam őt, tudtam, ezt kell tennem. Ezért is belöktem a saját házába, becsaptam magam mögött az ajtót, és újra megcsókoltam. Visszacsókolt. Válasz a kérdésre: senki.

*

Folyamatosan alakult a kapcsolatunk is, először csak vacsorák, kisebb meglepetés randik, majd egy alkalommal megkérdeztem, hogy lenne-e a barátom. Imádtam azt az édes pírt az arcán, mikor igent mondott. Azt hiszem, az volt életem egyik legboldogabb pillanata.

Rafa valóban boldoggá tett, és ez meglátszott a játékomon is. Szavai erőt adtak, kezdtem ismételten bízni magamban. Őt ezzel szemben a sors sújtotta nagyon keményen. Sérülések, kiesések, visszavonulások, majd a legnagyobb csapás: szülei válása.

Kemény idők voltak azok mindkettőnknek. Utáltam a hamis mosolyait, mégsem szóltam semmit, mert reménykedtem, egyszer ismét őszintén mosolyog rám.

*

2010. Rafa után én következtem a hullámvasutazással. Míg 2009-ben felfelé indult el a karrierem, az idei évben akkorát is zuhant vissza. A legrosszabb a tüdőgyulladás volt, amely teljesen elvette minden erőmet. Egyetlen jó dolog történt ebben az évben eddig: Rafa ismét őszintén mosolyog rám. És ez elfeledtet minden szenvedést, amit az élet mért rám.

Az idei év utolsó nagy tornája, az US Open volt az első verseny hosszú idő után, mikor mindkettőnket nagy esélyesként kiáltottak ki. Mindenhol már az elkövetkezendő Nadal - Federer döntőről lehetett hallani, pedig a saját ágaink. Az enyém még nem volt vészes annyira, de szegény Rafaé. Első számú kiemeltként érkezni mindig nagyobb nyomást és nehezebb ellenfeleket jelent.

*

Az első meccsemet rögtön az első nap este vívhattam meg Dabul ellen. Bevallom, ezt sokkal inkább fogtam fel edzésként, mint igazi tétmeccsként. Hibáztam, rengeteget, különösen a hálóval, amely nagyon utálhatott engem ezen a napon, mégis három szett alatt hoztam a győzelmet.

Egyetlen alkalom volt igazából, mikor megmutattam, nem véletlenül vagyok itt: a lábam között visszaütött pontot érő labda. Nem bírtam megállni mosolygás nélkül, ráadásul a közönség is hatalmas ünneplésben tört ki. Reméltem, hogy Rafanak is tetszett.

*

Mikor visszaértem a hotelbe, Rafanak fel sem tűnt, hogy bent állok már a szobában… ezért fel kellett keltenem a figyelmét valamiképpen. Így felrántottam helyéről és szenvedélyesen megcsókoltam. Bevallom, kissé Rafa-függő vagyok, és nagyon tud hiányozni, ha hosszabb ideig nem láthatom őt. És ez igenis hosszú időnek számít.

- Gratulálok. – Rám mosolygott, ujjai pedig hajamat cirógatták. Alig bírtam elfojtani egy nyögést.

- Nem játszottam túl jól…

- Első meccsnek tökéletes volt. – Végignézett rajtam, amitől mindig zavarban voltam, hiszen én már idősebb vagyok, nem olyan… ínycsiklandozó látvány, mint ő. – Gyere, megmasszírozlak – kezemet fogva húzott maga után a hálóba.

Elterültem a hatalmas franciaágyon, ő pedig kényelembe helyezte magát rajtam. Először végigcsókolt a gerincemen, amely az egyik gyengepontom volt, így gyakorlatilag úgy viselkedtem, mint egy vén kujon macska. Doromboltam neki. Én!

Aztán hirtelen hideget éreztem a hátamon, majd ujjainak fürge mozgását, amint eloszlatják a hideg krémet rajtam. Hmmm.

- Köszönöm – szólaltam meg egy kis idő után.

- Nincs mit. – Sajnálatos módon legurult rólam, s elterült. Túlságosan is távol, így átöleltem, mire azonnal odabújt hozzám. A helyére. Kaptam egy jó éjt puszit a nyakamra, s az ajkaimra is. – Jó éjt.

- Szép álmokat. Szeretlek.

- Én is szeretlek. – Tudom. Ez volt ebben az életben az egyetlen biztos dolog. Az ő szerelme.

*

Másnap reggel nagyon korán ébredtem, ugyanis valami idióta a folyóson rendezett cirkuszt. Csak annak örültem, hogy Rafa nem ébredt fel, ugyanis ő ma játszik meccset, s ahhoz muszáj kipihentnek lennie.

Annak azonban nem tudtam ellenállni, hogy ne simítsak végig arcán, mielőtt visszahajtottam volna fejemet a párnára, s belefeledkeztem volna a figyelésébe.

*

Elkövettem azt a hibát, hogy a meccset kommentátori verzióban néztem, ugyanis a magukat kommentátoroknak nevező alakok csak azzal tudtak foglalkozni, milyen apró hibákat vét Rafa, s a kevésbé tapasztaltabb nézőkben azt a hitet ébreszthetik, hogy ő nem elég jó, s esélye van ellenfelének.

Egy kommentár ébresztett bennem dühöt és idézett fel kellemetlen emlékeket: megjegyezték ugyanis, hogy egy angol újságírónő szerint Nadal a mostani tornára már teljes egészében be lesz kötözve. És ezen nevettek.

Egyáltalán nem volt vicces. Nem ők voltak azok, akik ott feküdtek Rafa mellett kétségbeesve a tehetetlenségtől, mikor ő képtelen volt aludni a fájdalomtól. Nem nekik kellett látniuk, hogy szerelmük szenved. Nem ők élték meg. Én voltam. És egyáltalán nem találtam viccesnek annak kis újságírócskának a megjegyzését.

Meg kell jegyeznem, kedvelem a dühös Rafat, csak ne én legyek az ellenfele, ha ez bekövetkezik. Gabashvilinek esélye sem volt visszaütni azt a labdát, amit ekkor szervált szerelmem. Bár tudnám, Rafa mikre képes dühösen az ágyban… azt hiszem, túlságosan fáradt voltam, amiért ilyet gondoltam.

A másik megjegyzendő dolog, hogy a kis spanyolom igazán nagyszerű tiebreakben. És ez tényleg érdekes, mert míg ő a tiebreakekben verhetetlen, én nagyon gyakran és szívesen ütök aceket.

Az első két menet igazán szoros volt, a harmadikban azonban Rafa végre sikerült megtörtnie Gabashvilit, mikor először a meccs során 3-3-nál elvette kicsim a szerváját. Összeomlott, s akkor végre én is teljesen fellélegezhettem. 

Még láttam, ahogy Rafa győz, ahogy elüti a labdákat, aztán egy pillanatra behunytam a szemem.

*

Arra ébredtem, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállamat. Kinyitva a szemem pedig a számomra (és még sokak számára) egyik leggyönyörűbb látvánnyal találtam szembe magam. Rafael Nadallal.

- Ne haragudj, hogy elaludtam. De láttam a meccsed, és annyira büszke vagyok rád.

- Nem volt az igazi. – Milyen kis elszontyolodott volt, bár ennek nagy valószínűséggel a három órás játék volt az oka.

- Gyere, feküdjünk le, én pedig elmesélem, miért félek szembe kerülni veled a döntőben. – Ő döbbenten nézett rám, de engedelmesen levette ruháit és bebújt a paplan alá. Én is követtem.

- Hosszú technikai elemzés lesz? – kérdezte, s felkönyökölve nézett rám.

- Nem. – Rámosolyogtam. – Olyan, amit valószínűleg most hallasz tőlem először és utoljára. De attól még igaz. És örülök, hogy álmos vagyok és képtelen normális gondolkodásra. – Vagyis mi a szívemen, a számon helyzet alakult ki.

- Hallgatlak.

- Emlékszel, mikor azt mondtam a ruhádra, hogy figyelemfelkeltő? – Bólintott. – Nos, az nálam a szívdöglesztően festesz benne definíciója. És, ha ezt és a nyögésedet egy kalap alá vesszük, halálos fegyver kerül elő belőle: halálos számomra. Azt is mondhatnám, hogy olyan vagy, mint egy két lábon járó orgazmus. – Elkerekedett tekintettel meredt le rá. – És kérlek, holnap bocsáss meg, amiért ilyeneket mondtam. Mindennél jobban szeretlek, és nem szeretném, hogy haragudj rám… - Akartam még folytatni, de az álmosság túl erős volt, s, habár még tudatomnál voltam, nem tudtam megmozdítani semmimet.

- Én is szeretlek, Rogito.

*

Másnap a „de egy perverz disznó vagy, Roger” életérzéssel ébredtem, s, mikor kinyitottam a szemem, Rafa csillogó tekintetével találtam szembe magam. Gyorsan elkaptam a szemem… azokba az ártatlan szemekbe képes voltam annyi perverz dolgot mondani! – Ne haragudj a tegnap éjszakáért – suttogtam, mire ő szélesen elmosolyodott.

- Tudod, ez volt a legpikánsabb jelzőhad, amit valaha is használtak rám – jegyezte meg mosolyogva.

- Olyan hülye vagyok, mi?

- Szeretnivaló. És semmi negatívot nem mondtál, szóval nincs miért szégyenkezned. Bár, ha jobban meggondolom… ki kéne engesztelned ezért a „szörnyen nagy” sértésért. – Szóval így játszunk. Egyből visszatért belém az élet. Átkaroltam a csípőjét, s rámásztam.

- Segnior. Kiengesztelhetem önt egy csókkal? – Ha játék, akkor játék.

- Si, Segnior. De gyorsan, mert ajkaim nem várják önt soká, s a párnát kell ön előnybe részesítenem. – Több sem kellett. A bocsánatkérő csókok egyik remekének tervével csaptam le ajkaira.  A reakciója miatt azonban ez a csók az egyik legperverzebbé alakult át. Felnyögtem az élvezettől, mire belemosolygott a csókba. Imádtam az alattam fekvő férfit.