Hercegnek lenni minden, csak nem könnyű dolog. Ezt a mai nap elég sikeresen konstatálta számomra. Ismét. Mint minden egyes nap, amit azzal töltök el, hogy hercegi kötelességeimnek teszek eleget. Vagyis igyekszek eleget tenni, hiszen valószínűleg valamit nem jól csinálhatok, ha szeretett atyám a nap végén újra és újra instrukciókkal lát el, hogy méltó utódja legyek. Nem, mintha nekem annyira szükségem lenne ezekre az úgynevezett atyai jó tanácsokra.

És különben is… milyen elavult tanácsok ezek? Gyűlöld a varázslókat. A varázslat bűn, gyarlóság, oh, és persze halállal büntetendő kivétel nélkül. Mintha nem lennék ezzel tisztában. Nem tudnám elképzelni, hogy én bárkinek is megkegyelmeznék, hiszen apám már annyiszor belém sulykolta elveit, hogy valami csoda kellene ahhoz, hogy megváltoztassam gondolkodásmódomat.

A napnak általában két jó része van. Nem jó, viszonylag jó. Az egyik a lovagi edzések, ahol én is egy vagyok a lovagokkal – vagyis egy ideje egyenrangúként néznek rám; a másik pedig a világ legütődöttebb szolgájával való interakció.  Szerencsétlen tökéletesen megfelel arra a célra, hogy kitöltsem rajta a dühöm, és miegymást. Oh… ez nem épp a megfelelő gondolatkör volt, tekintve, hogy valamiért egy sokkal illetlenebb dologra asszociáltam, mint eredetileg terveztem.

Visszatérve a jelenbe, észre kellett vennem, hogy atyám egyre hangosabban beszél hozzám, s ez mindent jelent, csak jót nem.

- Hogy képzelheted, hogy megfelelő királya lehetsz Camelotnak, mikor még arra sem vagy képes, hogy rám figyelj öt percre! Ilyen emberre kell hagynom az országomat? – Oh, igen. Helyben vagyunk. Újabb ok Uther király végtelen hosszú listáján, amiért sosem leszek olyan tökéletes, mint ő. Néha elgondolkodom, vajon ez tényleg olyan szörnyű? Persze, ilyenkor csak még idegesebb leszek rá is, és magamra is. Az élet körforgása. Majd Merlin megoldja.

- Elnézést kérek, amiért nem fordítottam megfelelő mértékű figyelmet Önre, amiért egymillió-hatszázötvenháromezer-négyszázhetvenhatodszorra is a varázslók gyűlöletéről szóló kiselőadást. Szörnyen restellem. – A szarkazmus volt az egyetlen fegyverem apám ellen, de ezúttal túlságosan felbosszantott, hogy sikeresen alkalmazzam ellene.

- Takarodj a szemem elől! Ezért három hétre felmentelek hercegi kötelességeid alól.

- De… - Próbáltam érvelni, hiszen ilyen nem létezik.

- Vagy szeretné a hercegúr azt a három hetet a fogdában tölteni? Mert elintézhetjük, ha még egy szót szólsz. Most pedig takarodj!

Igyekeztem nem túl sértődötten kivonulni a teremből.

Több voltam, mint mérges. Dühöngtem. Őrjöngtem. Ezt persze hangosan sosem vallottam volna be. Sokkal inkább a nem fogadtam rangomhoz méltóan a történéseket kifejezést használnám a viselkedésem okának magyarázatára. Furcsa volt, de arra vágytam, hogy összetörhessek valamit, lehetőleg az egész szobámat tönkretegyem. Merlin úgyis kitakarítja majd, mint mindig.

Ezúttal azonban csalódnom kellett, ugyanis, amint beléptem a lakosztályomba, minden szanaszét hevert, s a rendetlenség közepében ott állt Merlin az egyik felsőmmel a kezében.

- Merlin, még rendet sem voltál képes rakni?  Egész nap itt szunyókáltál, mi? – Tudtam, hogy ez valószínűleg nincs így, hiszen annyi feladatot adtam neki, hogy képtelenség lett volna végezni varázserő nélkül. Haha! Varázserő… azok az átkozottak.

- Én csinálom, ahogy tudom… De tudod, egyesek semmit nem raknak el maguk után. – Merlin kihívóan rám nézett, én pedig úgy éreztem, meg tudnám fojtani egy kis kanál vízben. Nem is hangzott olyan rosszul, bár határozottan unatkoznék, ha nem lenne többé a talpam alatt. Ráadásul a szívem kissé összeszorult a gondolatra. A kis semmirekellő. Mármint a szívem.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy még ezt is nekem kéne megcsinálnom? Lovagokat képzek ki, küldetésekre megyek, felderítésekre, még rendet raknom is nekem kellene? – Úgy soroltam fel kötelességeimet, mintha azok annyira embert próbálóak lennének. És azok is. Főleg a legvége, amelyet „véletlenül” kifelejtettem a felsorolásból. Ha rendet kéne raknom, az csak a hab lenne azon a torta nevezetű süteményen. És különben is… ő szolga, én pedig herceg vagyok, aki egyszer király lesz.

- Miért, én nem megyek veled a küldetésekre?

- Azért én harcolok, míg te elbújsz valami mögé! – Valamiért eme kijelentésemet Merlin nem fogadta túl jól, és hozzám vágta a kezében tartott felsőmet, és elindult kifelé. Micsoda felségsértés! Hogy merészeli!

- Hé! Te hova mész? – Semmi reakció. - Merlin! Hozzád beszélek! – Igyekeztem elővenni hercegi hangom, amely annyit segített rajtam, hogy Merlin megfordult, s mielőtt kisétált volna, megszólalt.

Hé, te hova mész?dskldksaldsaldk

- Én most kimegyek az istállót megcsinálni, ugyanis ott kevesebb mocsok van, mint itt. – Nem szóltam utána, ugyanis szóhoz sem jutottam ezután a sértés után. Remek. Kettőből kettő. Anélkül, hogy feltűnt volna, kettétéptem a felsőmet, majd folytattam a szoba romba döntését.

Már kezdett lenyugodni a Nap, mikor úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha kiszellőztetem a fejem, mielőtt végképp nem marad semmi a szobámból. Természetesen az egyetlen emberrel futottam össze, akivel abban a pillanatban nem akartam találkozni… apámat leszámítva. Merlinnel. S ezt az összefutottamot nem csak átvitt értelemben értettem. Szó szerint belém rohant, ezzel összekoszolva a ruhámat. Persze, mivel én voltam az erősebb, ő elesett, én pedig csak egyet léptem hátra, hogy megtámasszam magam.

- Látod Merlin, most is inkább heverészel, mint hogy inkább a dolgodat tennéd – szólaltam meg, bár szavaimnak nem volt éle.

- Csak Gaiusnak segítek. És az istállóval már végeztem.

- Nem azt mondtad, hogy az kevésbé mocskos, mint az én hálórészem?

- Azért én erre nem lennék ennyire büszke, Arthur herceg. – Ebből elegem volt. Túl sokat engedtem meg neki mostanában, ideje rájönnie, hol is a helye.

 - Merlin, azért tudd, hol a helyed…

- Elnézést. A két főzetet kiviszem, és utána rendet teszek a szobádban. – Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy hatott a tekintélyem.

- Rendben. A páncélomat is fényesítsd ki, és a csizmáimat is takarítsd meg, még ma.

- De van vagy húsz pár csizmád!

- Mondtál valamit Merlin? – kérdeztem olyan hangsúllyal, amely azt sugallta, ha panaszkodni mer, egy kis időt tölthet el a fogdába, ahol gyakorlatilag már úgyis törzsvendég.

- Semmit. – Szó nélkül visszasétáltam a kastélyba. Ideje volt kicsit edzeni a lovagokkal.

A vacsora a büntetés ideje volt. A néma büntetésé, amely felért egy kínzással. Apám csalódott pillantásai közt vacsorázni egyáltalán nem volt felemelő, épp ellenkezőleg. Teljesen elment az étvágyam, így hamar elhagytam az asztalt, s felsétáltunk Merlinnel a szobámba.

- Tehetek még érted valamit, fenség? – Körbenéztem a szobában, amely most már úgy nézett ki, mintha nem tomboltam volna végig a fél napot benne. Szép munka volt, bár ezt sosem vallottam volna be Merlinnek. Egyetlen szolga sem érdemel dicséretet, ez az ő kötelességük.

- Holnap ne lógd el a napot, és csinálj meg mindent újra rendesen! Itt minden rendetlen és a csizmáim is ugyanolyan koszosak, mint voltak. Egyáltalán csináltál te valamit? Annyival jobb szolgát is tudnék találni, mint te! Mert te hasznavehetetlen vagy! Csak jobbat találnék helyetted! – Csak a szokásos búcsúszövegemet mondtam el, Merlin azonban felém fordult, s fennhangon megszólalt.

- Tudod mit, te bunkó? Akkor keress egy másik szolgát, mert én lelépek! Megcsináltam mindent, de neked semmi nem jó! Tudod mit? Csináld meg magadnak, akkor biztos jó lesz! Vagy várj csak… Te semmit nem tudsz magadnak megcsinálni! – Ismét szó nélkül tűrtem, hogy megalázzon, és vágtázzon el, mintha ő lenne a herceg, mintha JOGA lenne ezt tenni velem. Semmi JOGA nincs! Nekem köszönheti, hogy él! Annyiszor megmentettem, pedig aztán ő egy SENKI. BÁRKI tudná helyettesíteni! BÁRKI!

Az egyetlen gond ezzel csak az volt, hogy minden szavam hazugság volt.

Nem mentem Merlin után, már annyiszor megaláztam magam előtte. Nem, nem és nem! Többet nem fogom! Én vagyok a herceg!

Fél órával később Gaius ajtaján kopogtattam, amelyet csak egy öt perc után nyitott ki maga Gaius.

- Felség, mit tehetek Önért? – kérdezte alázatosan, ahogy a szeretett Merlinjének is kellene viselkednie velem.

- Merlint keresem – mondtam tárgyilagosan.

- Már alszik, Felség, de felébreszthetem, ha az óhajtja. – Elgondolkodtam. Mit mondanék neki? Milyen állapotban lenne? Hogy nézhet ki nem a szokásos ruháiban? Vagyis nem, arra nem gondoltam…

- Nem szükséges. Kérem, mondja meg neki, hogy holnap reggel szeretném a szobámban látni, útra készen, és nem érdekel, mit mondott korábban. Jó éjszakát! – választ nem várva sétáltam vissza szobámba.

Nem sokat aludtam az éjszaka folyamán, tekintve, hogy egy bizonyos személy nem bírt nyugton hagyni. Merlin. Bár lehet, csak az igazság fájt… de miért lett volna igazság abban, amit mondott? Nem vagyok tökéletes, de azért sokkal jobb vagyok az átlagnál. Jobbnak kell lennem, különben miért lennének hűségesek hozzám.

Mondjuk most is Uther királyhoz hűségesek, én csak a herceg vagyok, aki egy napon átveszi a helyét, megházasodik mindennemű érzelem nélkül – az undort és gyűlöletet leszámítva -, és mindenhogy él, csak boldogan nem. Mert nem hiszek a boldog végekben, főleg, ha a jövő már kőbe van vésve számomra. Nincs választásom, nincs menekvésem. És ez megőrjít.

Az ablakból néztem a felkelő Napot, mikor kopogtattak az ajtón. Egy halk ’gyere be!’-t követően Merlin lépett be a szobámba. Nem volt szükséges odanéznem, már ismertem őt. Igazából őt ismertem legjobban ezen a világon, és ez csak még tovább rontott amúgy is szánalmas hangulatomon.

- Három hetes túrára indulunk ma, Merlin. – Nem néztem rá, nem akartam.

- Hova? Miért? – kérdezett kissé idegesen.

- El. Csak. És nincs választási lehetőséged. – Tömör. Túl tömör, parancsoló.

- Mit készítsek össze a Hercegúrnak? – Ahogy a hercegurat kihangsúlyozta, kirázott a hideg.

- A csípős nyelvedet semmiképp, különben saját kardommal fogom kivágni – vágtam vissza. – Fél óra múlva legyenek minden kész.

- Jönnek mások is?

- Csak te és én, úgyhogy csak egy lovat készíts ki.

- Értettem – mondta, majd magamra hagyott a szobában.

Körülbelül a Merlinnek kiszabott idő lejárta után magamhoz vettem a kardom, és elindultam kifelé. Szolgám már ott állt a felszerelt lóval, és a szükséges felszereléssel a nem is tudom, mihez.

Miért is megyünk túrázni? Miért viszem őt magammal? Nem lényeges. Csak el akartam tűnni az udvarból.

- Indulhatunk, Merlin! – Megfogtam a ló kantárát, és elkezdtem vezetni, Merlin pedig döbbent arccal sétált mellettem.

- Miért nem a lovon ülsz? – kérdezte meglepetten.

- Nem akarlak hátrahagyni. Majd később mindketten felszállunk. Amúgy sem sokáig visszük a lovat, csak az erdő határáig.

- Értem.

- Rendben.

Merlin hallgatag volt. Még az átlagosnál is jobban, és ez zavaró volt.

- Merlin.

- Igen, Uram? – Ismét az a hangsúly.

- Ne hívj így! – kiabáltam rá, majd megráztam a fejem. – Itt hagyjuk a lovat. Gondoskodj róla, hogy legyen elegendő zab számára. A patak itt van a közelben, így nem lesz szükség vízre.

- De hiszen nem is szálltunk fel rá! – panaszkodott Merlin.

- Majd visszafele. De most igyekezz, nem akarok napnyugtig itt vacakolni a lustaságod miatt. – Egy újabb haragos pillantás volt a válasz, mielőtt munkához fogott volna.

A nap hátralévő része csendben telt. Csak a léptünk zaja törte meg a végtelennek tűnő csendet. Bevallom, nagyon örültem, mikor láttam, hogy a Nap készül leszállni.

- Itt megállunk. Gyűjts fát, és gyújts tüzet, mielőtt ránk sötétedik – utasítottam Merlint, aki vett pár nagy levegőt, mielőtt elindult volna beszerezni a szükséges alapanyagokat. Én közben elindultam egy kisebb vadászatra, hogy legyen mit ennünk. Mivel ilyenkor már apróbb állatok nincsenek kint, így a közeli patakhoz mentem halat fogni.

Túl nagy volt a csend. Hiányzott… hiányzott Merlin hangja. Csak erre tudtam gondolni, miközben vittem vissza a frissen fogott halakat a röptében felállított táborunkhoz.

- Hoztam vacsorát – közöltem büszkén Merlinnel, aki csak bólintott egyet, majd dobott még pár fát a tűzre.

- Merlin, én… egy herceg sosem kér bocsánatot, de nem volt helyes tőlem, ahogy tegnap viselkedtem. Most pedig, süssük meg a halat, és térjünk nyugovóra – zártam rövidre a beszélgetést; nem akartam hallani semmit, sem az önelégült vigyorát látni, amely valószínűleg most kiült arcára.

- Köszönöm – suttogta, mire elkerekedett a szemem. Ezt nem vártam, egyáltalán nem vártam, hiszen… csupa rosszat gondol rólam. Te jó Ég, hova lett a már-már beképzeltséggel egyenlő önbizalmam?

- Mindegy.

Miután befejeztük a vacsorát, Merlin „megágyazott” nekem, majd lekuporodott a tűz mellé, míg én befeküdtem a meleg ruha alá. Ismét gondolkodtam, hogy mekkora csalódás lehetek Uther szemében, hogy miért kellett mindennek így alakulnia, hogy miért nem tudom közönséges szolgaként kezelni Merlint… Merlin.

- Gyere, feküdj ide, még megfagysz nekem éjszaka! – szóltam neki, majd felemeltem a ruhát, jelezve, komolyan gondolom, amit mondtam.

- Komolyan mondod? – kérdezte kissé remegve.

- Igen, gyere, nehogy megfázz! – Merlin végül felállt a tűz mellől, s bebújt mellém, s elfordult tőlem. Hát persze, ez természetes. – Jó éjszakát, Merlin! – suttogtam, majd becsuktam a szemem. Merlin egyre egyenletesebbé váló lélegzésére aludtam el, anélkül, hogy bármi rosszra gondoltam volna közben.